Református Kollégium, Marosvásárhely, 1898

IV

1 äclja tagjai közt ott volt egy költői lélekkel és ihlettel megáldott ifjú ember, a ki azóta müveivel maradandó oszlopot emelt magának, a magyar irodalom csarnokában, az akkori ifjú Szász Károly; ott volt a gyermekkor köntöséből még alig kivetkőzött rendkívüli elméjű, erős akarata növendék ifjú, tizenötéves korában éretten a felsőbb tanulmányokra, kollégiumunk egyik büszkesége azok között, a kiket a világba bocsátott, Szász Domokos, erdélyi egyházkerületünk később egyik legkiválóbb püspöke.

A nő jóval túl élte férjét, a mig egy hosszú élet után viszszatért örökre oldala mellé, s megérte mindazt a miért egykor a férti küzdött, teljesülni látta a miről férje álmodott, érezte örömét annak, a mit az verítékkel szántott, látott egy magyar feküdő közéletet, s e közéletnek kiváló tagjaiként fiait, két fiát mint a magyar egyetemes református egyház két egyházkerületének püspökeit.

A püspökséget jó dolognak nevezi Pál apostol. Jó, nagy, nemes, istennek tetsző munka, de nehéz munka. A mi reformált anyaszentegyházunk püspökeit nem veszi körül a fény, a szivet, kedélyt oly mélyen megható szertartások külső pompája, nem jelenhetik meg a székes egyházak mysti- kus világában, a hol minden, a homályt áttörő gyertya fény, a tömjén illata, a zsolozsmák fensége a Jézus szomorú nagy szivére emlékeztetve, a porig alázó lelkünket. A mi reformált egyházunk püspökei nem kölcsönözhetnek súlyt az egyéntől nem függő tekintély köhalmazából, nem ők maguk teszik és alkotják az egyházat, hogy bennök az láthatóvá váljon; hanem az egyháznak, e szerintünk láthatatlan szellemi kapocsnak, az evangélium igéivel ajkukon, csak első hivatott képviselői. Az alatt az egyszerű fekete palást alatt, a mely csak olyan, mint az utolsó lelkészé, lehet kicsiny ember, de lehet igen nagy ember is: tekintélyt, nagyságot, tiszteletet mindig csak saját egyénisége, saját belső ereje által szerezhet.

A protestáns püspök helyzete a Protestantismus szelleméből következik, a mely nem a csöndes megadás, hanem a küz-