Református Kollégium, Marosvásárhely, 1898

105

dés után a szülői háznál falun végezte be ifjú életét, a kegyelet meleg érzetével kell megemlékeznünk Dósa Gábor nyug- kir. táblai biró, kollégiumunk volt gondnokának haláláról. Betegsége okán ugyan már két éve. hogy megvált gondnoki tisztétől, melyet nyolcz éven át töltött be buzgón és odaadással. Sírjánál folyó évi május hó 26-odikán mondott elöljáróságunk nevében búcsúbeszédet Bedöházi János h. igazgató:

„Egy human intézet nevében állok itt végbucsut mondani te hozzád elszállott drága lélek, egy intézet nevében, a mely egykoron, mint gyermeket, mint serdülő ifjút kebelén édes reménynyel és örömmel dajkált téged, a mely később, mint férfiúnak bizodalommal tudásodnak, buzgalmadnak és határtalan szeretőiednek erejében gyámollad vala. Amaz ősrégi, az időtől bámult komor falak közül hozom a gyászos üdvözletét, a melyek egykoron annyi mosolylval tekintették a te rendkívül fogékony elmédnek megnyilatkozását, fejlődését, a melyek az édes anya minden reményével és minden aggodalmával bocsátottak el ezelőtt épen negyven évvel az élet utaira. És a midőn hosszú távoliét után viszsza kerültél ismét közel e falakhoz, megedzve a tudásban, mint a fejlődő magyar igazságszolgáltatás egyik kiváló fértia, nem lankadva buzgalmadban, nem ernyedve igazságszeretetedben a hideg mellöztetés miatt sem, nem rendülve meg ember és Isten szeretetében az élet sajtoló csapásai, az ember szivet érhető minden fájdalmak keservei által sem ; a midőn visszakerültél ismét ide a mi körünkbe zúzódott sziveddel, megfosztva az az ember legszebb, legédesebb vágyaitól, te a ki szeretetre voltál teremtve, hogy egy szerető család, nő és gyermekek vegyenek körül, a midőn már a hantok fedezték el azt, a ki szivedhez legközelebb állott, a midőn a futó idő már remélned sem engede: ez a szürke, ez a ködös komor alkonyukat, sem fojthatta el a te kedély világod kiapadhatatlan lámpáját: ott voltak testvéreid, rokonaid, jő barátaid, a kiknek derűs fénnyel világított az; ezen a szürke, ezen a ködös alkonyuk-