Református Kollégium, Marosvásárhely, 1894. Az iskola múltja

160

nyában nem csak arról van szó, hogy Steinwille kir. biztos kártérítés igóróse mellett követelte a császár nevében a kollégium birtokainak átengedését, hanem még az is kijeleltetik, amit a fekvő birtokukért kárpótlásul viszont fekvőkben, mintegy csere gyanánt a császári kegyelemtől nyerni óhajtanánk: „legalább a fiscus alvinczi kastélyát s fekvő birtokait, korcsmárlási jogával együtt.“ Ez eléggé mutatja a szenvedett kár nagyságát.

Bőd Péter szerint is „Steinwille generalis szépen kéró ugyan a ref. consistoriumtól templomát, kollégiumát és papok házait az ő felsége nevével: de megizené azt is, hogy ott ő felsége olyan erősséget, várat akar építtetni, a melyben egy magyar is a vitézi renden kívül hogy lakjék, meg nem engedtetik. Igen keményen fogván a dolgot, megigérte azt, hogy templom helyébe templomot s kollé- gyom helyébe kollégyomot építtet ő felsége, a hová tetszik és diplomat ad reá s a felett 15 ezer forintot a házakért, a mely akkor novellák által ki is hirdettetett. Ha pedig nem akarják adni szép szerént, már van parancsolatja, mit csináljon, ő felsége jobbágyaival nem perel. Beá kételenedvén, által adák jó reménység alatt; mind kollégyom, püspök onnan kiköltözének; de még eddig az Ígéret megteljesedósét várja.“ (Polikarp. 159. 1.) Katona dolog volt biz ez: sic volo, sic jubeo; silent leges inter arma. De ha a honvédelme tette szükségessé a várépitést, a melyért a ref. egyház birtokait elvették: az állam tekintélye, méltósága s igazságossága azt hozta volna magával, hogy egyes polgárait úgy, mint intézeteit minden tekintet-, rang- és valláskülönbség nélkül kárpótolja az elfoglalt javakért. És ha a harczos idők ezt akkor tenni nem engedték: jöttek, következtek békés napok is, mint például most is, midőn a honvédelem nem a várerősségekben áll, hanem legbiztosabban az iskolák, kollégiumok, gymnasiumok falai között honszerelemmel sa- turált ifjak lel késül tségében. Ily intézetek elvett javainak kártérítése nem szenvedhet, nem szabad, hogy kifogást, időmúlást (praescriptio) szenvedjen századok után is.

A kiköltözést beszélje el egy szemtanú: Bányai Székely György, ki —■ mint az intézet tagja — ott volt a kiköltözők között.

„In anno tandem 1716. admonealtaték két cancel listák által a kollégium, admonealák penig az akkori seniort Komáromi István uramot tertio se, cum suis juratis assessoribus in suis et relicuorum