Református Kollégium, Marosvásárhely, 1894. Az iskola múltja

160 nyában nem csak arról van szó, hogy Steinwille kir. biztos kárté­rítés igóróse mellett követelte a császár nevében a kollégium bir­tokainak átengedését, hanem még az is kijeleltetik, amit a fekvő birtokukért kárpótlásul viszont fekvőkben, mintegy csere gyanánt a császári kegyelemtől nyerni óhajtanánk: „legalább a fiscus alvinczi kastélyát s fekvő birtokait, korcsmárlási jogával együtt.“ Ez eléggé mutatja a szenvedett kár nagyságát. Bőd Péter szerint is „Steinwille generalis szépen kéró ugyan a ref. consistoriumtól templomát, kollégiumát és papok házait az ő felsége nevével: de megizené azt is, hogy ott ő felsége olyan erős­séget, várat akar építtetni, a melyben egy magyar is a vitézi ren­den kívül hogy lakjék, meg nem engedtetik. Igen keményen fogván a dolgot, megigérte azt, hogy templom helyébe templomot s kollé- gyom helyébe kollégyomot építtet ő felsége, a hová tetszik és diplo­mat ad reá s a felett 15 ezer forintot a házakért, a mely akkor novellák által ki is hirdettetett. Ha pedig nem akarják adni szép szerént, már van parancsolatja, mit csináljon, ő felsége jobbágyai­val nem perel. Beá kételenedvén, által adák jó reménység alatt; mind kollégyom, püspök onnan kiköltözének; de még eddig az Ígé­ret megteljesedósét várja.“ (Polikarp. 159. 1.) Katona dolog volt biz ez: sic volo, sic jubeo; silent leges inter arma. De ha a hon­védelme tette szükségessé a várépitést, a melyért a ref. egyház bir­tokait elvették: az állam tekintélye, méltósága s igazságossága azt hozta volna magával, hogy egyes polgárait úgy, mint intézeteit minden tekintet-, rang- és valláskülönbség nélkül kárpótolja az el­foglalt javakért. És ha a harczos idők ezt akkor tenni nem enged­ték: jöttek, következtek békés napok is, mint például most is, midőn a honvédelem nem a várerősségekben áll, hanem legbiztosabban az iskolák, kollégiumok, gymnasiumok falai között honszerelemmel sa- turált ifjak lel késül tségében. Ily intézetek elvett javainak kártérítése nem szenvedhet, nem szabad, hogy kifogást, időmúlást (praescriptio) szenvedjen századok után is. A kiköltözést beszélje el egy szemtanú: Bányai Székely György, ki —■ mint az intézet tagja — ott volt a kiköltözők között. „In anno tandem 1716. admonealtaték két cancel listák által a kollégium, admonealák penig az akkori seniort Komáromi István uramot tertio se, cum suis juratis assessoribus in suis et relicuorum

Next

/
Oldalképek
Tartalom