Református Kollégium, Marosvásárhely, 1890
6 tatjuk, nem vagyunk képesek úgy gondolkozni, úgy ítélni, úgy következtetni, mint az ó classicus kor emberei; nem , ha még úgy akarnék is, ha még annyira igyekeznénk magunkba szívni azt a szellemet; nem , mert egészen más elménk van, melyet más rugók mozgatnak, más horgonyok szabályoznak. Azt a kort ismernünk kell, mert kiinduló pontja az emberiségnek a vándorúton, melyet a magasabb miveltség terén tett meg. Meg kell ismernünk, megismerhetjük, de vissza nem hozhatjuk ; mert ahoz görög vagy római elme kellene. Mondják, hogy ama mély megfejthetetlennek látszó rejtély, az ember mivolta örök homály marad előttünk, mondják, hogy ismerhetjük agyunknak minden rejtekét, minden sejtjét, minden sejtnek működését; de azt, hogy e sejtek működése miképen teremti meg bennünk a saját magunk tudatát, hogy keletkezik az a gondolkozó ész, azt teremtett lélek meg nem tudhatja. Megfejthetetlennek látszó s a mi agyunkkal megfejthetetlen is, mert észlelő és észlelet-tárgy ugyan egy vagyunk s magunkat, mint mást tekinteni nem tudjuk. De nem képzelhető-e az elmének oly tökélyesebbülése, hogy az egyén öntudatában észlelőt és észlelet tárgyat szét tudjon választani? oly véghetetlen finom rugékonysága, hogy magában reflexióit, ítéleteit reflexiókkal és ítéletekkel tudja kisérni. Hiszem, hogy az emberi tudásnak, mig az emberiség e földön él, határai nincsenek; mert a tér, a melyen a kutató elindul, véghetetlen ; mert a szomj, mely a tudásra ösztönöz : örök, kiolthatlan; mert emberi mivoltunknak épen ez egyik alkotó része. Az emberiséget eme szomj , emez égető vágy kielégítésében semmiféle hatalom, semmiféle ékesen hangzó szó feltartóztatni nem tudja, hiszen ez épen ama természeti törvény, az evoluczio törvényének kifolyása, a mely tant a változhatatlanság, az örök állandóság hívei, mint hiábavaló kutatások eredményét, mint az emberi elme túlságos expan- sioját úgy óhajtanák feltüntetni, melynek vége a terjeszkedés lehetetlenségének megismerése által az emberiség részéről csüggetegség és kétségbeesés lesz. Hogyan! tehát az emberiség üdvére, boldogságára az szolgálna, ha az emberi elme megmaradna a gondolkozásnak ama módjai mellett, melyekkel hajdan birt. Hogyan ? az volna-e az emberi ész működésének legjobb czélja, hogy adatot adatra halmozva fel megelégedjék azok puszta enumeracziojával s ne igyekezzék azokat assimilálni s magát erőben, kiterjedésben
