Református Kollégium, Marosvásárhely, 1887

ről hosszas panaszokat hallani korunk anyagias iránya, mint a társadalmi corruptió egyetlen és közetlen oka felett. Megvallom, nekem e baj nem tűnik fel oly fiatalnak, s azt hiszem, hogy ez az irány már az emberiség bölesejében kezdődik. Az enyém, tiéd kérdése mindig a föld alatti gonosz kísértő volt az emberiség sok évezredes eposzának gépezetében. Kárhoztatni általában az anyagias irányt, annyi mint egy legyőzhetetlen hatalommal szó-harezra szállani. Gazdag és szegény mindig volt és lesz, a meggazdagodás sok ember álmait töltötte és tölti be, a becsületen szerzett vagyon mindig tisztelt volt, eben gyűlt szerdék a legtöbbször ebül veszett el. De kárhoztatni az anyagias irányt ott a hol az eszményit szorítja ki, helyén van; ott a hol az a mi szent hivatás volna, puszta kenyér keresetté tör- pül le, ott a hol a lelkesedettség lángjának kellene lobogni, az önzés, a haszonlesés nyirkos fája senyved, ott a hol a becsület csupán egy igaz utat jelöl ki, s az ingadozás a jellem gyengeség kerülő ösvényeket tapos, a hol az élhetetlenség a protectio köpenyébe burkolózik. E téren lehet kárhoztatni, mert lehet orvosolni is a nevelés által.

Nem czélom vitatni jelen alkalommal, hogy a gymnasium- ban jelenleg tanított tárgyak alkalmasak, arra valók-e, hogy az ifjú eszét és szivét a mondottam irányban fejlesszék, csak any- nyit jegyzek, meg s ez különösön nektek szól ifjú barátaim, hogy tanulástok közt minden uj ismeret, a melyre szert tettetek, minden igazság, a melynek megértésén gondolkoztatok, minden megoldott feladat, a melyen elméteket gyakoroltátak, gyönyört kell hogy okozzon lelketekben. Mert fáradság árán jutottatok hozzá, mert ez az egyedül, a mit igazán sajátotoknak mondhattak, a mi soha el nem veszhet. A ki ezt a gyönyört nem tudja érezni, a ki a tudományokból épen csak annyit és azt akarja elcsipkedni, a mennyivel és a mivel az életben igy, amúgy megélhet, az jövőjének alapját ne e falak között, ne a gymnasiumban keresse. Arra- valók a szakiskolák, a hol könnyebben, hamarább czélt ér. A kinek a tanulás csupán csak eszköz és nem czél, mit keressen olyan pályán, a hol folytonosan tanulni, gondolkozni, haladni kell? mért fusson át egy magának és másnak terhére levő czél- talan életet? A ki érzi magában a lelkesültséget, érzi hogy a tudás lelkének szüksége, ne kérdje egyelőre, mit és mennyit, mert az emberiség szellemi kincseiből bár mit sajátít el, lelke azzal is gazdagabb lesz, s nem járhat úgy, mint a gyöngy-halász, ki a drága gyöngyöt rejtő kagylót a tengerbe dobta vissza. Minden ismeret szikra, ha behatolt az agyba, világosságot terjeszt ott, s a hol az értelem tiszta és világos, ott legaláb úgy tapasztaltam, ez a fény a szivet is bevilágítja.