Református Kollégium, Marosvásárhely, 1887
4 önkényében s szabad akaratában sokszor túl csapongó egyént a törvény korlátái közé szorítja, másfelől a felebaráti szeretetek az embertársakért, a közjóért buzgó érzetet egész az önfeláldozásig, a martyromságig fokozza. Ilyen közös törekvést, gondot mutat fel a köznevelés ügye, mindenki érdeklődéssel tekint feléje, mert érzi egy természet sugalta mondhatnám ösztönszerü érzet által, hogy a mit tapasztalt a társadalomban, minden szép és jó fennmaradásának, tökéletesedésének záloga van benne letéve. Érzi mindenki, hogy a halál által megszakított egyéni élet egy puszta kérdőjel volna, melyre nincs felelet, ha nem következne egy újabb nemzedék, mely azt a zászlót, melyet a jelen lobogtatott, büszkébben magasabbra fogja emelni. Mi vigasztalhat a múlandóság e gyorsan váltakozó színpadán egyéb, a hol az emberek oly gyorsan tűnnek el, de az ember örökre ott van, örökre él? Embereket nevelni, adni a jövőnek, a kik az isten képére teremtett ember nemes vonásait mind szebben ragyogóbban tüntessék fel századok hosszú során át: olyan ügy, amely természetszerűleg kell, hogy érdekeljen mindenkit. Embereket nevelni, a kik a társadalom elevenen lüktető vérkeringésével tova sodortatva, mint minden egyes vértestecske a testi-szervezetben, töltsék be functióikat sorsuk szerént, maguk és embertársaik jóllétét biztosítva, ez minden tanító intézetnek legszélesebbre vett körben czélja. Akár magán ember, akár közpályán szolgáló legyen valaki, a társadalom egyformán kötelességeket ró mindenikre, s e kötelességek hű és pontos teljesítésében áll a becsület, a humanis- mus. Biztosítani az ifjú számára a jövőt, a megélhetést a becsület utján, az ember-szeretet folyton égő-fénye mellett, erre törekszik minden tanító és nevelő-intézet. Ha végig tekintünk azokon az elemeken, de becsületes elemeken, mert csak ezek jöhetnek számba, melyek a társadalmat alkotják, két csoportban látjuk küzdeni az embereket, egy része él és a mellett teljesiti kötelességét, más része kötelességében fárad, küzd, s a mellett él. Ez utóbbiakról szólok, a kik kötelességeik teljesítése után élnek, mely kötelességeket nem egyesektől, hanem az egész társadalomtól vállaltak magukra, a kik a társadalmi rend jelenének, jövőjének oszlopai, biztosítékai, a közszolgálatában álló emberekről. Józan ész, értelem, szorgalom, ügyesség, becsület által, még egy kis szerencse hozzá járultával mindenki előtt nyitva áll a tér, hogy megélhetését maga és utódai számára biztosítsa, jóllétét a kellőnél többre is elősegítse, vágyait betöltse. A kinek ily esetben élet pályája nem úgy sikerült, mint óhajtotta volna, egy vigasztalása megmaradt, ha magának nem is használt, de
