Református Kollégium, Marosvásárhely, 1886
12 Az állatok tévedési viszonyai, igen alkalmas mértéket adnak kezünkbe, annak megítélésére, hogy egyik- másik mekkora figyelési és felfogási tehetséggel van felruházva, melynek segélyével tévedését kikerülheti. Erre nem mindenik állat képes s a szerint, a mint kevesebb képességgel bir, nevezzük azt eszetlennek, ostobának, azaz olyannak, mely megfigyelésre, fölfogásra nem képes. A légy soha sem képes felfogni a légyvesztő ártalmas voltát. A. moly-pille mindig bele repül a gyertya lángjába. Közületek a kisebbek s bizony a nagyobbak is, minden friss hó alkalmával újra kezdik, a mindig tilos hóval való dobálódzást. Több felfogással bírnak a fennsőbb állatok s ezen alapszik azoknak tanithatási képessége is, azaz emlékező tehetségüknek mesterséges utón való gazdagítása. A mely lény már az érzéki kérdezés, vagy vizsgáló figyelmezés állapotában van, az eljutott alsó fokára azon létrának, mely az emberiséghez vezet föl, mely nagyon hosszú ugyan, de nem megmérhetetlen. A különbség sem több, sem kevesebb, mint az, hogy az állatoknál a kérdő tevékenység mindig kívülről kapja feleleteit az embernél saját magából is. Itt történik az átmenet, tapasztalatból a „spekuláczióba,“ az érzéki kívánságtól a fontolgató akaratba, mely saját magának szab törvényt. És ott áll a létra tetején az ember, vidám fényben, szabadon, mint a teremtés záró köve e földön, mint lehető legezélszerübben alkotott tűzhelye a természeti milyenségek legfenségesebbikének, a tiszta kérdő tevékenységnek. Ennek következése a szüntelen való haladás, gondolatok és találmányok mezején. Ebből következik, hogy a mozdulatlan állat s a folytonosan haladó ember-világ között létező mélység, századokról századokra, egyre növekedik. Hová irányul az emberi szellem fáradhatlan szárnyalása? Eléri-e valaha czélját?Az eltagad hatatlan fejlődés javulás-é? E kérdésekre Comte Ágostonnal a positiv philosophia megalapítójával igy felelek: „atársadalom haladása abban áll,hogy emberi tulajdonságaink a bennünk lévő állatiakhoz képest növekednek, hogy az emberi bennünk igyekszik fölébe kerülni az állitanak. A őzéit egyre inkább megközelítjük, de azt egészen elérni nem tudjuk. Ez jelleme és irányzata az emberi fejlődésnek, vagy annak, a mit czi- vilizationak nevezünk, a kötelesség pedig az, hogy ezen irányban munkálkodjunk“. A ti kötelességetek pedig iíju b.! az, hogy szorgalom és kitartó munkásság által az ama nagy munkára szükséges
