Református Kollégium, Marosvásárhely, 1882
372 Ezen 1865. év végén és a következő két év alatt is lehete látni újból a politikai küzdtéren a már rokkant, de azért még mindig edzett, kipróbált honvédet. 1865. október 15-én két kéréssel járul az elöljárósághoz: 1. Hogy jogtanári hivatalának halála által üresedésbe jővése esetében fiának, Miklósnak, utódává választását eszközölje. Ezen hivatalát, mint egy családi szent örökségnek tekintvén, — azon egyesülésre tör. Erdély, Magyarországnak a legrégibb magyar királyok óta része volt, attól soha el nem szakadt, csak elvált. Az elválásnak legfőbb oka volt, hogy az egymással küzdő német és török hatalmak vógeuyészettel fenyegették a király szabad választásának, nemzetiségének, lelkiismeret-szabadságának kincseit; ezeket kelle megmenteni s ezek ide Erdélybe menekültek. Nem különválás volt ez, hanem közérdek védelme: Erdély szent kötelességének ismerte ama kincsek fenntartását a magyar nemzet számára. Ezután jöttek körülmények, melyek újra közelebb vezettek testvérünkhöz s egyesülésünket, többszöri szerződések biztosították. Oly vágy volt ez, mely minden lehető alkalommal nyilatkozott. Közeledtünk lépésről-lépésre s 48-ban végre az egyesülést törvény biztositta. „Elszakasztattunk legújabban s ennélfogva elszakadtunk; ki szent koronánk értelmét felfogni képes, annak fényét, dicsőségét érezni eléggé magyar: ezt mélyen kellett hogy fájlalja. Oly intézkedések, gyökeres átalakítások czéloztattak, melyek századokra számítottaknak látszottak s ekkor érzett mély elkeseredésemben is találtam egy mentő reménység horgonyt, hogy mindezek daczára az uniónak valamikor meg kell történni, mert Erdélynek nincs elég értelmi, jellemi és financzialis ereje önállóságra. Hittem, hogy miként a sorhajó árja a kis csolnakokat magával sodorja, úgy Magyarország is midőn elfoglalandja az európai népek családai közt az őt megillető helyet: minket is magával révbe vezet. „Midőn 48-ban az unió törvénye megkészült, azóta az ezen egyesítést alapitó törvény többé nem külön erdélyi, hanem magyarhon törvénye. É kérdés most dynastiát, monarchiát mentő, Európa békéjét biztositó eszköz gyanánt előtérbe lépett s nem Erdély uniójának, hanem Magyarország integritásának kérdése. Mihelyt a kormány igazságos akar lenni Magyarország iránt: szent koronája épségét ténylegesen vissza kell hogy állítsa, mert jogosan megszüntetve soha sem volt. „Az uralkodó alkotmányos fogalmaink szerint soha sem hibázhat, felelősség alá nem jöhet, csak tanácsosai. A lélek lehet ép, de ha az orgánumok hibásak, a külbenyomásokat helytelenül vezetik bele s a lélek ítéletei hiányosak lesznek. Császárunk szerencsés volt jelenleg jó tanácsosokra szert tenni, mert egy uralkodóra nézve mindig szerencse, ha népei javáról felvilágosulást szerezhet magának. „Uralkodónk a választandó lépés iránt annyira tisztába akar jőni, hogy egy uj rendszert alapíthasson rá. Rendkívüli körülmények közt valaki capacitáltatni akarja magát, tiszteletben tartom az eszközt, melyet e czélra választ annélkül, hogy bírálni akarnám, pedig hosszas bírálatot mondhatnék róla. „A jelenleg egybehívott erdélyi országgyűlés ily rendkívüli körülmények szüleménye s bár törvényesség szempontjából nem vagyok ha■H ■
