Református Kollégium, Marosvásárhely, 1881

- 12 ama könnyedség ellenében, nielylyel az identitás bölcsészei tekintették a természet tüneményeit, nagy értelme vau.

Mennél inkább fordult a természettudomány a részletek tanulmányozása felé, mennél inkább helyezkedett a philosophia tapasztalatfeletti álláspontra, annál nagyobb lett a kettő között az ellentét. A philosophus kétségbe- vonta a természettudomány tudományos voltát, a természet- tudós a philosophiát meddő ábrándozásnak tartotta. Á philosophia maga körül csoportositá ama tudományokat, a melyeket módszerével átölelhetett, a melyek tisztán emberi eredőtöknél fogva hajlékonyabbak s igy az eleve meg- készitett keretbe könnyen be voltak szoríthatók. Eképen tehát adoptálta a tudományokat, de az atyai hatalom ilyen fonna kiterjesztése a természettudományokra nem sikerült; itt a tények roppant halmazával kellett számolnia, itt nem lehetett szellemes eszmekapcsolatokat űzni, fűzni a maga módszere szerént. Hagyta tehát maga mellett mint külön tudományt fejlődni, magának követelve azt a magasabb álláspontot, a mely egyátalában a tudományt megilleti. De a módszernek, a melynek alkalmazása a physi- kai világ kutatásában oly biztos ós czélra vezető volt, lehetetlen volt eiismetóst nem találni másfelől is. Egyes tudomány ágaknak ily alapon való keletkezése és rohamos fejlődése mindinkább érezhető szükséggé tette a közös medret, a mely mindannyiát magába fogadja, melyben az összes emberi ismeretek egy tanegésszé lesznek feldolgozva, mely tiszta tükörképét fogja mutatni a világnak, társadalomnak és az embernek. Az a nézet, hogy egyes tudományágak önmagukban véve is elégségesek megfelelni az ember szellemi törekvéseinek, csak konok