Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1908
( A hazaszeretet lángja magasan lobogott keblében; egyike volt azon igaz hazafiaknak, kik Magyarország függetlenségének elveit nem az utcákon lobogtatott zászlókra írták, de szivökbe vésték. Halála egészen váratlanul ért mindnyájunkat; előbb csak gyengeségről, majd állandó fejfájásról panaszkodott, s rövid három heti szenvedés után 1908. október 11-én a halotti szentségek felvétele után visszaadta lelkét Terem- tőjének, gyászba borítván özvegy édes anyját és testvéreit, kiket rajongásig szeretett s kiket gyámolítani, támogatni halála percéig meg nem szűnt. A család gyászában mi is osztozunk, mert nemcsak a jó, önzetlen kollegát tanultuk meg benne megismerni, hanem a kötelességének, vallásának, hazájának minden tehetségével élő igaz férfiút. Tanár volt, tanított mint annyi más, de lelke műveltségének, intelligenciájának ezt az igazán értékes nemesi levelét a szegénység nélkülözései, örökös küzdései között szerezte meg magának; és lelkének nagyratörö erejével, erős akarattal, Istenbe vetett teljes bizalommal ember és tanár, egész ember és egész tanár lett belőle oly viszonyok között, melyeknek nehézségei alatt más talán már az első lépésnél összeroskadt volna. Csak most látjuk igazán, hogy mennyi nagy tanulság rejlik az ö küzdelmes, rövid életében. Tanulság, mely mindnyájunknak, de különösen az iljúságnak hangosan hirdeti, hogy nem a nemesi leszármazás, nem a nagy világi vagyon, nem a kényelem puhasága, hanem az Isten félelme és a munka szeretete az a szent örökség, a melyen egyedül nevelődik egész emberré, hasznos polgárrá a legegyszerűbb kunyhó gyermeke is. És ha valami fáj mindnyájunknak: kollegáinak, barátainak, tanuló ifjúságnak, fáj az, hogy férfi kora legszebb idejében kellett
