Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904
73 Murány tóján repkedő fecskéket... E kitérés jellemző: belőle tudjuk meg, hogy Wesselényi is csak ember, aki férfikorán is beléeshetik az ábrándok gyarlóságába egy-egy pillanatra. E jelenetben sem fosztja meg Arany hősét az erőtől, mint Gyöngyösi. Erzelgőssé nem teszi, mindössze háttérbe viszi belőle egy pár pillanatra az erőt: annál jobban megszeretjük, kissé meg is mosolyogjuk, de nem csodálkozunk rajta. A következő jelenet mindezt elfeledteti, mert megint az erőt látjuk még szerelmében is. Kádas ugyanis elhozza a levelet, melynek tartalmát Arany — nagyon kiszámítva — csak ilt közli olvasójával. Wesselény eleinte habozik, fél, hogy tőrbe csalják. De hamar határoz: indulatja, éjien azért, mert érzelgősség nélkül való, mert csujia erő, józan gondolkozásától nem fosztja meg. Gondoskodik biztonságáról. Vadászi Pált hivatja magához. Murányba kell mennem, úgymond: miért, ne kérdezd; száz embert vész magadhoz, velük Murány alá jősz, melynek északi oldalán kötélhágcsót találtok s azon fölhágtok: „Oly dolgot viszünk ki, mely hírünk megedzi“. Ha pedig nem volna ott a létra, ez annak a jele, hogy Murányban fogságba jutottam s nincs más mód, mint megrohanjátok a várat. Vadászi elszörnyed, de hiába, Wesselényi nem enged. Aztán azt javasolja, hogy a létrán csapatot vigyenek föl csellel, mire Wesselényi szemében csak egy „néma feddés“ a felelet, mert a cselt aljasnak találja. Vadászi maga is megrestelli magát (csak a vezér megható bizalma, szeretető, a vezér életének féltése vette el annyira az öntudatát, hogy ilyent ajánlott! s „megkövetés gyanánt“ csak azt ajálja, engedje meg Wesselényi legalább azt, hogy elkísérhesse. (Milyen néma, de sokatmondó megkövetés ez!) — De vezére ezt sem engedi meg. Solymosival akkor találkoztunk utoljára, mikor Wesselényi oly kegyetlenül megsértette. Most van módunk újra megfigyelni. Vihar van s az egész tábor alszik, csak épen a két föszemély, Wesselényi és Solymosi szíve viharzik ép úgy, mint a nagy természet. (Arany gyönyörű leírásait, a szobrászságig plasztikus fantáziáját nem is említem. A vihar leírásában : „Rémes, idomtalan, óriás fellegek — Lomha testeikkel átfekvék az eget!“ A villámok „hosszú lángkigyóvá nőttek, Mérges üvöltéssel víttak a felhőkben“. Szinte ki lehetne faragni e képeket kőből. Az emberi lelket Arany oly bámulatos biztonsággal boncolja, hogy ez a leíró, elsőrangú művészete szinte másodrendűvé lesz annak, aki az elsőre ráfeledkezik.) Tehát viharzanak mindaketten. Amaz azért, mert végzetes útra készül, emez azért, mert nem is a szíve, hanem a lelke fáj. S mert ez fáj, boszúja is nagyon következetesen lelki boszú lesz : „Nem vala szívének egyéb óhajtása, Minthogy Veselényit megtorolva lássa. Megboszulva bátor, dicséretes tettet És egy diadalmas büszke tekintettel.“ Milyen pszichologikus alajjja legyen annak a tekintetnek, amely boszú is egyszersmind! Arany vádolja magát, hogy a színész mimikáját nyelvvel nem lehet kifejezni. New annak, aki nem ért hozzá .. . Nos hát Wesselényi 6
