Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904
— 52 „Esztelenség is volt — monda — amit tettem, Hogy színes szavakra pártom építettem, S pártom érdekébe’, jó remény fejébe’ Gyöngéd becsületem kockára vetettem“1 S jö Kádas jelenteni, hogy Wesselényi itt van, fogoly. Rezgő hangon kérdi el Mária a történteket. Nem teriné- szetes-e, hogy egy szerelmes asszony, aki maga előtt is igyekszik magát meggyőzni nem szerelmes voltáról, Kádas előtt is ugyanezt cselekszi? „Ha! mily durva báuás egy nemes lovaggal: Utána zsiványkép lest hányni bokorbul, Hát megöl ráütni s rabbá tenni orvul!“ Igaz, — úgymond — hogy én cselt vetettem: de ki hitte, hogy oly bátor, adott szóban bízó szóval tetőtől talpig lovag lesz, hogy eljö. Ezt a gyalázatot senki le nem mossa rólunk . . . „Égő szenvedélye, bár nyugottan nézem, Nem érdemli-é meg hideg tisztelésem ?“ Kádas átlát a szitán. Látja, hogy ez a hideg tiszteletnek mondott valami jóval több ennél: veszedelmesen növekedő szerelem, amelyet rezgő hang, hódoló bámulat, a csel megbánása, a beszéd tartalma mind-mind elárulnak s az a törekvés, hogy elfojtassék, hiábavaló fáradozás. Önmaga előtt megvan már törve hiúsága is. Az a Kádas elölt emlegetett „hideg tisztelet“ régen szerelemmé fejlett, csakhogy még másnak ezt tudnia nem szabad nyilvánosan. Ész és szív küzdenek egymással. Amaz legyőzött voltát maga is átlátja, emez teljes mértékben átérzi ugyanezt, de büszke lévén és hiú, nem engedi szóhoz jutni amazt. Kádas fél, hogy a vár szívügyek miatt jut idegen 1 Mur. Ostr. III.
