Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904

41

nyegét s ezt ;i lényeget a szereplők ajakára adja, kiszínezvén az olvadoző szerelem gyönge lágyságával, Wesselényinél epikus szélességével. Ha meggondolja az ember, hogy egykorú az esemény s még élnek is szereplői, megtetszik, hogy így nem járná Homéros, Vergilius hőseinek istenekre, hasonlatokra támaszkodó hosszú-hosszú szerelmi ömlengése; ezeknél jogosulttá teszi az epikai múlt mindezt, az a régmúlt idő, melyben hajlandók vagyunk elhinni, hogy még a szerelmi vallomás is másként történt, mint manapság. Gyöngyösi szereplőinek epikai múltjuk nincsen, hiszen egykorú esemény, melynek megjátszói még élnek az élet boldogságában. Mégis Wesselényi mint a meglőtt, kútfejeket óhajtó, diktamnus füveket kereső szarvas száll arájához, letérdel melléje, kitárja boldogságtól áradozó szívét hosszú lírai ömlengésekben, akárcsak az Eurialus és Lukrécia, vagy a múlt századbéli szentimentális német regények hősei. Érzésben ez, epikus stílusban mindég Homéros Ton d’ apameibomenos prosefé-je kisért. Mária csak irúl-pirúl és függő beszédben mondja el a feleletét: nincsen az ö hatalmában, hogy valakit Murányba eresszen; mert „köteles olt minden Rákóczy pártjára. Nagy vigyázás vagyon erős kapójára, Öcscse visel gondot, nem ö a kulcsára. Annak a kezében viszik éjszakára“. Csak egyszer zökkenik e jelenetbe egy kis természetesség, egy kis pajkos enyelgés, mikor Wesselényi boldogan fogja meg Máriát: „Rabom vagy kedvesem, azért jere velem!“ mondja néki, s ezt Mária komolynak veszi. Fel is csattanik rá rögtön s a lovag becsületére hivatkozik felindulásában: ha megfér a becsületeddel a tetted, ám vigy el fogolynak magaddal; de tudd meg, tisztességednek ez a tetted lesz a sírásója, Murányi megvívni, mégsem vívod meg. De aztán megértik egymást s Wesselényi igaz szerelmére, hü-