Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904
19 — meif, ha voltak, s a „de mortuis nil, nisi bene“ elvénél fogva a hatalmas várúr egy papja sem magasztalja jellemében azokat a vonásokat, amelyeken bárki méltán megütközhetett. A jószivü özvegy, a legidösb lány, a többi nagyszámú testvér fájdalma is bizton megindíthatá azt is, aki talán lelkében nem egészen így érzett, az ex offo dicséretre, hiszen az elhunyt családja körében megtelt mindent, amit csak meg kellett tennie arra. hogy jó emlékezetet hagyjon maga után. S az özvegy energiája, mellyel szétszórt, nagy kiterjedésű birtokait meg akarja tartani s meg is tartja a család kezén, valahányszor megnyilatkozik, mindig eszébe juttatja Máriának, hogy van ugyan, aki pótolja atyja rendelkező képessé fjét, és éles látását, de nincs többé, akit szeretve szivéből, bámulhatna igaz lelke szerint. Mert anya és lánya ellentétes jellemek. Amaz a régi magyar nö tiszta ideálja, emez eleddig nagyobb gyönyörűséget lel a férfiak, mint a nők dolgainak, szórakozásainak hajhászásában. S amaz kissé rideg, emez telve az élet szeretelével s mindegyik önfejű. Csak itt egyeznek meg pedig bár itt ellenkeztek volna egymással. Nincs ugyan eddig tény a históriában, amely kettejök között nyílt összekoccanást árulna el mostanáig, de van utóbb. S ez természetes dolog: atyja elvesztésén érzett fájdalma kényszeríti arra, hogy tárgytalanná vált szeretete többletéből adjon valamit anyjának, akihez a természet törvényei szerint ellenkező jelleme dacára is vonzalommal kellett, hogy viseltessék. E többlet az, továbbá a gyermeki függőség érzete, amely nem viszi közöttük kenyértörésre a dolgot. Tagadhatatlan azonban, hogy Murány ezután már korántsem az a zavartalan, nyugodt boldogság helye 2*
