Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904

17 —

mányát az „öreg asszonyoktól“1 és hozzátartozóitól, a gyakorta megforduló vendégektől s talán a táncot. Ennek tudománya nélkül bajos még az akkori világban is magyar hölgyet elképzelni: mekkora kelete lehetett, Apor Meta- morphosisából világlik ki, aki a „régi módi táncoknak“ egész sorozatát írja le részletesen: a lengyel változó, az egeres tánc, a gyertyás tánc, a süveges tánc, amelyekhez mind tanulás kellett, mert egyikök másikok alkalmasint jó szövevényes lehetett.

S ezektől ugyan ráért Mária, hogy férfias hajlandóságainak áldozhasson annyit, amennyi csak jól esett. Halászgatás, vadászás, lovaglás mindig kedves foglalkozásai voltak. Kitünően tudott lovagolni hegyen-völgyön át, Murányból a szomszédos birtokokra. Jellemző, a mit Rákóczi György ír róla 1637. dec. 1. Lorántffy Zsuzsannának: „az elmúlt héten Kun Istvánné Vincre ment volt lóháton, két pisztolya feltekerve, szablya a nyereg föbmi, bélelt süveg a fejében, abban medáj, elölte két vezeték ló, azon pisztolyok; egyetlen egy asszony-ember vagy leány nem volt vele, csak mind férfiak.“2

E kép nyers zordonsága azonban már ezen „csodálatos asszonyi némber“ erdélyi éveiből való. S mennyi mindenen kellett eddig azóta is keresztül mennie, hogy elszakadt a szülei háztól.

Míg Murányban volt, atyja, anyja, testvérei szereteté- löl környezve, nyugodtan, különösebb lelki rázkódtatás nélkül, főúri rangjának megfelelően, mindenkitől tisztelve élte napjait. Hacsak azt nem említjük meg különösebb

1 „Öreg asszonyok“ legtöbbnyire özvegy, fiatal nemes asszonyok, akik társalkodó-nök, a gazdasszony helyettesei voltak. Murányban 4—5 is volt mindég.

2 Ács. 66. 1.

2