Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1904
9 — Ignác könyvéből vettem át: szükség volt ezen adatokra, a cél érdekében, melyről már volt szó. A tárgyalásban lehetőleg a lélektani elemzésre szorítkoztam. Ez volt a főcél. S hogy a szerkezettel nem sokat vesződöm, onnan van, hogy Gyöngyösi krónikás rendjét úgy is hangsúlyoztam. Összehasonlító szemléltetés céljából azonban a szerkezetről is közlök némi összeíoglalást a dolgozatom végén. S még egyet. A hely szűke nem engedte, hogy a murányi kaland többi feldolgozása közül akármelyikkel is részletesen foglalkozhassam. I. Asszonyról szól a história, akinek a költészet még életében halhatatlanságot biztosított s akit azóta is nem egyszer vettek lantjukra költők, lírikusok, epikusok, drámaírók, regényírók; asszonyról, aki pedig „asszony volt, igazi asszony, jóban és rosszban, gyermeke korának, nemzetének, a viszonyoknak, melyekben nevelkedett, élt és szerepét végigjátszotta“, s kinek „fény és árny váltakoznak életében“.1 Nincs tán alak a költészetben, kinek jellemét oly sok- szerüen, egymástól eltérően, egymásnak ellenmondva fogtak volna fel a költők, mint épen Széchy Máriáé. Petőfi meggyújtja a „zordon, de ragyogó lovagkor“ piros éjszaki fényét és elzengi a murányi kalandot, megbocsát a hit- szegő asszonynak, hiszen csak „elfelejtette végét szerepének“: „mert csak szerep s nem más az asszony vitézség“, más az asszony hivatása, a szerelem „asszonyok fegyvere, királyok pálcája“, s amiért Dorottya megbünhödik Csoko1 Acsády Ignác: Széeliy Mária. Budapest, 1888. 5. 1.
