Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1900
— 10 — Megdobban szivünk, ha hazánk édes nevét emlegetni halljuk. Örülünk, ha a jelenbe át ragyogni látjuk a fényes múltnak sugarait. Ne felejtsük: az elmúlt nagyság forrása az isteni erő, mely a kereszténységben rejlik, mely hazát adott és tartott fenn nekünk, hazát, mely ápol és eltakar! * Alikor Szent István a kard mellé odavette a keresztet, egyik a másikat úgy istápolta, hogy védő szárnyaik alatt kihajtott a nemzeti boldogság virágos fája; s e boldogság felett olt virrasztóit a szent korona s a korona felkent viselője: a király. A szent koronát, nemzeti alkotmányunk, függetlenségünk szimbólumát a kereszténység szikláján trónoló II. Szilveszter küldé Istvánnak. Ezóta a korona a nemzet drága ereklyéje, féltékenyen őrzött kincse lett. A vezért királylyá emelte, személyét szentté, sérthetetlenné tette. Összekötő kapocs király és nemzet között. „Arany ab roncs, mely a nemzet törzseit, népeit egybefüzi; aranykeret, melybe bele van foglalva a magyar nemzet egész élete, lelke, történelme. 900 évnek öröme s fájdalma, dicsősége s gyalázata körülötte lebeg; a nemzet szeretete, tisztelete, ez az a két koronaőr, mely meg nem hal.“ S e koronába foglalt szentek képei biztatóan tekintenek a nemzetre; csillogó keresztje ragyogva int, hogy a mint a koronát a kereszt vallása adta a magyarnak, ugyanezen jézusi hit őrzi azt meg dicsőségben időtlen időkig! S a magas Tátra havas csúcsaitól a napsugaras quarne- rói öbölig, a Lajta vizétől a székely hegyóriásokig a hálás magyar szívből felhangzik a kath. egyház dicsérete, mely nekünk koronát és királyt adott. *
