Katolikus Gimnázium, Marosvásárhely, 1885

- 8 —

Bzerü és nagyon természetes a felelet: senkinek másnak, mint a szülőnek* csakis ő lehet gyermekének első oktatója és nevelője, még pedig mindjárt az értelmi és erkölcsi élet megnyilatkozásától kezdve, a betetőzött teljes érettség befejezéséig. E kötelesség és az ezzel járó felelősség elől egyetlen szülő ki nem térhet. Mert a mennyire meg- oszthatlan nagyságban első sorban is a szülő szivére száll le a gyermek birása fölötti boldogság, épen úgy az övé a nagy és folytonos áldozatokkal járó kötelesség is, gyermekében az emberit kifejteni. De ki is tehetné azt jobban, nagyobb sikerrel, mint az édes anya, ki a Gondviseléstől természetébe oltott finom érzék és éles látás által azonnal és biztosan fölismeri gyermekének minden szükségletét; ki az első édes vágyat, érzetet, a szeretet első boldogító indulatát mosolyának egyetlen sugarával fakasztja föl kicsinye ártatlan szivében; kinek boldogitó tekintete lövelli értelmünkbe az első gondolatot, szerető csókja teszi ajkainkra az első édes szót! Úgy van. Az emberiség legtermészetesebb és épen azért leghivatottabb nevelője és oktatója a szülő, kinek nagy föladata megoldásában mások segítői igen, de föltétien helyettesitől és pótlói nem lehetnek. S csak az a gyermek néz boldog jövő elé, kinek bölcsőjére az élet első hajnalán már gondos és okos anyai szeretet mosolygott; ki karjainak első kitárásában meleg szülői keblekre borulhatott ; kit első ingadozó lépteiben gondos szülői kezek támogattak, vagy boti isaiban fogtak föl. Igen, mert a mi ismeretközlést először tőlük hallunk, azt a legkönnyebben fogjuk föl és legkönnyebben tartjuk meg, valamint az általuk szivünkben fölkeltett indulat, vágy és érzelem kitörölketlenül nyomódnak szivünkbe, s azok minősége szerint leszünk boldogok vagy boldogtalanok, jók vagy gonoszak. A mire szokunk és ahogy növekedünk a családi körien, egész életünkön át annak hatása alatt állunk. Következményeiben tehát mi természetesebb, mint az,