Kiss Gyula (szerk.): A Magyarországi Református Egyház egyetemes névtára 1941 (Budapest, 1941)

T7 -DUNÁNTÚLI EGYHÁZKERÜLET. (1731.)

A) Az egyházkerület rövid története.

A dunántúli egyházkerület azokon a területeken alakult ki, mely területek a reformáció előtt a győri, veszprémi, nyitrai és esztergomi s részben a pécsi püspökségek területéhez tartoztak. A szervezkedés időszakában két ref. egyházkerület alakult e területen. És pedig a győri, veszprémi és pécsi püspökségek területén a dunántúli, vagy veszprémi; a nyitrai püspökség és az esztergomi érsekség területén pedig a felsődunamelléki, mit időnként mátyásföldinek, samarjainak és csallóközinek is neveztek.

A dunántúli rész reformációja igen korán megindult, de nem egységesen fejlődött. Egyes központok körül, egyes uradalmak területén kezdődik vándor reformátorok, udvari papok munkájával s a reformációval rokonszenvező földesurak patronatusa mellett. Igen sokat tettek a reformáció érdekében a várőrségek német vitézei mellett szolgáló várlelkészek is. Legkorábban indul meg a reformáció Sopron környékén, még a mohácsi vész előtt s körülbelül két évtized alatt szélesedik ki az egész Dunántúlra. Nevezetes reformátorai a déli részen Sztáray Mihály és Szegedi Kis István, az északi részen Bálint pap, Dévay Biró Mátyás és Huszár Gál. Az ő munkájuk eredményeként megalakult lutheri felfogású egyházkerületben a kálvini irányhoz való hajlás Beythe István püspöksége alatt következett be, ami aztán az 1591. évi csepregi kollokviumon szakadásra vezetett. A reformátusok 1612-ben szervezkedtek, ekkor alakult meg a dunántúli egyházkerület, mely 1734-ig különálló volt s az 1612-i köveskúti zsinaton kánonos könyvet is alkotva, a következő egyházmegyékből állt: kiskomáromi, körmendi, vagy vépi, németújvári, pápai, veszprémi és vízlendvai egyházmegyék. E hat egyházmegyében volt ekkor összesen 135 anyaegyház. Az egyházmegyék neve, valamint területe is sok változáson meút át. Az egyházközségek száma is állandó ingadozást mutat. A Tolna megye szomszédságában levő 18 gyülekezet 1629-ben a dunamelléki kerülethez csatlakozik. A nyugati részen levő 3 (körmendi, németújvári és vízlendvai) egyházmegyék állandó elnéptelenedés folytán előbb egy egyházmegyévé zsugorodtak, mely őrségi nevet viselt, majd a 18. sz. elején dúlt nagy üldözések következtében az itt megmaradt két anyaegyházat is a pápai egyházmegyéhez csatolták. A veszprémi, később balaton-melléki nevet viselő egyházmegye két részre szakadt, elkülönülvén tőle a csókakői, 1734-ben, midőn a két kerület egybeolvadása bekövetkezett, 4 egyházmegye volt itt: ä csókakői, pápai, Somogyi és Veszprémi.

Ez a kerület igen sokat szenvedett, a gyászévtized számos áldozata innen került ki. Ákkori superintendense Séllyei István gályarabságot is viselt. Utolsó püspöke Hodosi Sámuel volt, aki 1708-ban, miután hat évig már nem volt betölthető a püspöki szék, mindössze két évig vezethette a kerületet s 1710-ben a veszprémi püspök háborgatása miatt a kerületből távozni kényszerülvén, helye megint nem volt betölhető s 24 évig nem is volt a kerületnek püspöke. Igen heves üldözést kellett szenvedniük az egyházaknak a 17. század végén, mikor sok virágzó anyaegyház elpusztult. Rákóczi szabadságharca némi könnyítést hozott, míg a 18. század második és harmadik évtizedében ismét nagy erővel pusztította a gyülekezeteket az ellenreformáció. 1732- ben szinte az összes őrségi egyházak áldozatul estek.

A felsődunamelléki rész a nyitrai és esztergomi püspökségek területén alakult. Híresebb reformátorai valtak: Nagy-Bánkai Mátyás, Huszár Gál és Bornemissza Péter. A lutheri szellemű kerület kálvini irányhoz való hajlása itt is a 16. század vége felé következik be. A reformátusok szétválása 1615-ben a komjáti zsinaton történt meg, véglegesen az 1623-ban tartott komjáti zsinaton szervezkedtek, amikor is megalkották az úgynevezett komjáti kánonokat, melv kánonos könyvvel éltek Dunántúl is, az egyesülés Után is, egészen 1881-ig.

A kerülethez tartozó egyházmegyéket s gyülekezeteket egy 1650-ből származó összeírásból ismerjük. E szerint ekkor idetartozott öt egyházmegye: a somorjai, komáromi, komjáti, lévai és palánki, melyekben összesen 146 anyaegyház volt. Minthogy az üldözés éppúgy nem kímélte e területet sem, mint a dunántúlit, sőt időnként itt még sokkal erősebb is volt, — hiszen a gyászévtized legszomorúbb eseményei éppen e területen játszódtak le, —az egyházmegyék területében és számában nagy változások történtek. Nevük is sokszor változott. A komjáti és somorjai beleolvad a komáromiba, viszont az így alakult komáromiból kiválik később a tatai, vagy győri. A lévait nevezik barsinak, a komjátit ürményinek vagy nyékinek, a komáromit csallóközinek, vagy mátvusföldinek, a somoriait mosoninak is. Az 1734-iki egyesülés előtt 1674—1713-ig e kerületnek sem volt püspöke. 1734-ben négy egyházmegye alkotta: a barsi, komáromi, tatai és drégelypalánkí egyházmegyék.

Az egyesült dunántúli kerület 1734-ben nyolc egyházmegyéből alakult. Szervezetében nagy változást jelentett a világiak részvétele az egyház kormányzásában, mindjárt megalakulásától kezdve. Az egyházmegyék változása tovább tart