Kiss József (szerk.): A Magyarországi Református Egyház egyetemes névtára 1935 (Budapest, 1935)
Dunántúli egyházkerütet. 65 — Az egyházkerület rövid története. DUNÁNTÚLI EGYHÁZKERÜLET. (1731.) A) Az egyházkerület rövid története. A dunántúli egyházkerület azokon a területeken alakult ki, mely területek a reformáció előtt a győri, veszprémi, nyitrai és esztergomi s részben a pécsi püspökségek területéhez tartoztak. A szervezkedés időszakában két ref. egyházkerület alakult e területen. És pedig a győri, veszprémi és pécsi püspökségek területén a dunántúli, vagy veszprémi; a nyitrai püspökség és az esztergomi érsekség területén pedig a felsődunamelléki, mit időnként mátyusföldinek, samarjainak és csallóközinek is neveztek. A dunántúli rész reformációja igen korán megindult, de nem egységesen fejlődött. Egyes központok körül, egyes uradalmak területén kezdődik vándor reformátorok, udvari papok munkájával s a reformációval rokonszenvező földesurak patronatusa mellett. Igen sokat tettek a reformáció érdekében a várőrségek német vitézei mellett szolgáló várlelkészek is. Legkorábban indul meg a reformáció Sopron környékén, még a mohácsi vész előtt s körülbelül két évtized alatt szélesedik ki az egész Dunántúlra. Nevezetes reformátorai a déli részen Sztáray Mihály és Szegedi Kis István, az északi részen Bálint pap, Dévay Bíró Mátyás és Huszár Gál. Az ő munkájuk eredményeként megalakult lutheri felfogású egyházkerületben a kálvini irányhoz való hajlás Beythe István püspöksége alatt következett be, ami aztán az 1591. évi csepregi kollokviumon szakadásra vezetett. A reformátusok 1612-ben szervezkedtek, ekkor alakult meg a dunántúli egyházkerület, mely 1734-ig különálló volt s az 1612-i köveskúti zsinaton kánonos könyvet is alkotva, a következő egyházmegyékből állt: kiskomáromi, körmendi, vagy vépi, németújvári, pápai, veszprémi és vízlendvai egyházmegyék. E hat egyházmegyében volt ekkor összesen 135 anyaegyház. Az egyházmegyék neve, valamint területe is sok változáson ment át. Az egyházközségek száma is állandó ingadozást mutat. A Tolna megye szomszédságában levő 18 gyülekezet 1629-ben a dunamelléki kerülethez csatlakozik. A nyugati részen levő 3 (körmendi, németújvári és vízlendvai) egyházmegyék állandó elnéptelenedés folytán előbD egy egyházmegyévé zsugorodtak, mely őrségi nevet viselt, majd a 18. sz. elején dúlt nagy üldözések következtében az itt megmaradt két anyaegyházat is a pápai egyházmegyéhez csatolták. A veszprémi, később balaton-melléki nevet viselő egyházmegye két részre szakadt, elkülönülvén tőle a csókakői. 1734-ben, midőn a két kerület egybeolvadása bekövetkezett, 4 egyházmegye volt itt: a csókakői, pápai, somogyi és veszprémi. Ez a kerület igen sokat szenvedett, a gyászévtized számos áldozata innen került ki. Akkori superintendense Séllyei István gályarabságot is viselt. Utolsó püspöke Hodosi Sámuel voit, aki 1708-ban, miután hat évig már nem volt betölthető a püspöki szék, mindössze két évig vezethette a kerületet s 1710-ben a veszprémi püspök háborgatása miatt a kerületből távozni kényszerülvén, helye megint nem volt betölthető s 24 évig nem is volt a kerületnek püspöke. Igen heves üldözést kellett szenvedniük az egyházaknak a 17. sz. végén, mikor sok virágzó anyaegyház elpusztult. Rákóczi szabadságharca némi könnyítést hozott, míg a 18. sz. második es harmadik évtizedében ismét nagy erővel pusztította a gyülekezeteket az ellenreformáció. 1732-ben szinte az összes őrségi egyházak áldozatul estek. A felsődunamelléki rész a nyitrai és esztergomi püspökségek területén alakult. Híresebb reformátorai voltak: Nagy-Bánkai Mátyás, Huszár Gál és Bornemissza Péter. A lutheri szellemű kerület kálvini irányhoz való hajlása itt is a 16. sz. vége felé következik be. A reformátusok szétválása 1615-ben a komjáti zsinaton történi meg, véglegesen az 1623-ban tartott komjáti zsinaton szervezkedtek, amikor is megalkották az ú. n. komjáti kánonokat, mely kánonos könyvvel éltek Dunántúl is, az egyesülés után is, egészen 1881-ig. A kerülethez tartozó egyházmegyéket s gyülekezeteket egy 1650-ből származó összeírásból ismerjük. E szerint ekkor idetartozott öt egyházmegye: a somorjai, komáromi, komjáti, lévai és palánki, melyekben összesen 146 anyaegyház volt. Minthogy az üldözés épúgy nem kímélte e területet sem, mint a dunántúlit, sőt időnként itt még sokkal erősebb is volt, — hiszen a gyászévtized legszomorúbb eseményei épen e területen játszódtak le, — az egyházmegyék területében és számában nagy változások történtek. Nevük is sokszor változott. A komjáti és somorjai beleolvad a komáromiba, viszont az így alakult komáromiból kiválik később a tatai, vagy győri. A lévait nevezik barsinak, a komjátit örményinek vagy nyékinek, a komáromit csallóközinek, vagy mátyusföldinek, a somorjait mosoninak is. Az 1734-i egyesülés előtt 1674—-1713-ig e kerületnek sem volt püspöke. 1734-ben négy egyházmegye alkotta: a barsi, komáromi, tatai és drégelypalánki egyházmegyék. Az egyesült dunántúli kerület 1734-ben nyolc egyházmegyéből alakult. Szervezetében nagy változást jelentett a világiak részvétele az egyház kormányzásában, mindjárt megalakulástól kezdve. Az egyházmegyék változása tovább tart ez időben is. A csókakői és veszprémi egyházmegyékből új beosztással alakult a mezőföldi, vagy peremartoni és a veszprémi 1743-ban. Az üldözések különösen Mária Terézia alatt nagyon megapasztották az egyházközségek számát. Hogy csak
