Kiss József (szerk.): A Magyarországi Református Egyház egyetemes névtára 1935 (Budapest, 1935)
Tiszántúli egyházkerület. 143 Az egyházkerület rövid története. TISZÁNTÚLI EGYHÁZKERÜLET A) Az egyházkerület rövid története. • Egyházkerületeink kialakulását mindenütt azok a történeti erők és körülmények befolyásolják, melyeket a nagyobb egységekbe való tömörülés folyamat maga előtt talál. Az alföldi magyarság nemzeti életét a XVI-ik században a török megszállás ugyan megbénította, de ugyanakkor ott a reformáció megerősödését elősegítette. Ez a körülmény magyarázza, hogy a kálvini reformáció itt nyert leghomogénebb összetételt és hogy a legnagyobb kiterjedésű egyházkerület itt fejlődött ki. A tiszántúli egyházkerület magva az 1554-iki óvárii zsinaton megalakult „Alsópannóniai Superintendentia”. Összetételében ez még nagyobbára lutheránus színezetű. Az óvárii lelkipásztorságból és Ecsedi Báthory György udvari papságából az említett zsinaton püspökké emelt Tordai Demeter nem is tarthatta meg tisztségét tovább egy évnél, mert a kálvini iránnyal való rokonszenvezése miatt a többség bizalmát elvesztette. Helyébe az 1555-iki második erdődi zsinaton Károlyi Boldi Sebestyén krasznabélteki lelkész került. A kálvini irány diadalra jutása azonban.már feltartózhatatlan volt. Debrecen mindeneket magával ragadó reformátorának, Méliusz Péternek hatására a tiszta reformációnak Egertől Torontálig, a Tiszától a Királyhágón túlig nemcsak minden meghódol, hanem szervezeti egységbe való tömörülésénél a központot többé nem a régi katholikus püspöki székhelyben, Nagyváradban látja, hanem a kulturális tekintetben addig is jelentős Debrecenben. Az ide 1561-ben összehívott zsinat, mely már Méliusz Juhász Péter püspökségével a tiszántúli egyházkerület egyetemességét jelenti s még inkább az 1567-iki zsinat, melyen 17 egyházmegye képviselteti magát, a hitélet és a szervezet további fejlődésének alapjait rakja le, mikor ez utóbbi zsinat a magyar reformátusság egyetemes szimbolikus könyvének elfogadja a Heidelbergi Kátét és a Második Helvét Hitvallást, továbbá Méliusz szerkesztésében megalkotja a 74 pontból álló „Canones Maiores”-t. Ily külső és belső mozzanatoknak a későbbi időkre is átvetődő következménye tehát az, hogy az egyház életében jelentkező fordulatos változásoknak ellenhatása mindig ennek az egyházkerületnek a szívén keresztül vet legelevenebb hullámokat. Az angol presbiteriánizmus hatására jelentkező presbiteriális szervezkedés mozgalmának vezetője Szilvásujfalvi Imre (1608) debreceni tanár, aki az ellene akkor még külső és belső okokból küzdő közvéleménnyel szemben nemcsak a „turbatur et novator” megbélyegző címet, hanem a váradi várfogságot is vállalja (1612). De az is bizonyos, hogy az ő, továbbá Tolnai Dali János és társai hasonló mozgalmát megint a tiszántúli egyházkerület debreceni részzsinata (1638) bélyegzi meg először és irat kötelezvényt a hivatalba lépő pásztorokkal és tanárokkal, hogy az episcopalis rendszer megháborgatására nem fognak törekedni. Ami rendszerváltozást akkor még sem lelkészek, sem nem-lelkészek nem vállaltak, annak megoldása másfélszázesztendő múlva már elodázhatatlannak látszott. A lelkipásztorság a múlthoz következetes és a régi püspöki rendszert továbbra is szívósan védi, ellenben a nem-lelkészek ekkor már maguk erőszakolják, hogy az egyház kormányzásában törvénnyel is biztosított jogokat gyakoroljanak. A kérdés megoldása körül kifejlődött elkeseredett küzdelem, az úgynevezett hierarchia és küriarchia harca, a tiszántúli egyházkerületben vet legszenvedélyesebb hullámokat, ami az egyház békéjét zavaró káros következményeivel még azután is nehezen csendesült, mikor már a lelkészek vezérét, Sinai Miklóst, tíz évig tartó per után sikerült a világiaknak nemcsak lelkészségéből, de még tanári állásából is kiszorítani. A tiszántúli egyházkerület már népessége és területe legtekintélyesebb számarányánál fogva is hivatva volt arra, hogy minden olyan külső és ellenséges támadást, mely nemzetünk és egyházunk szabadsága ellen irányul, első sorban fogjon fel és verjen vissza. Ilyen feladatban kellett próbát állnia az 1849-es időkre következett abszolutizmus korában: 1851-ben az Organisations Entwurf, 185'J-ben pedig a Patens erőszakolásával szemben. E küzdelemnek, mely egyházunk iskolai és szervezeti önkormányzási jogának, de egyszersmind nemzeti alkotmányosságunk utolsó bástyájának megvédelmezéséért folyt, ilyen kimagasló nevei vannak: Szoboszlai Pap István, püspök, Balogh Péter, helyettes püspök, Tisza Kálmán, szalontai egyházmegyei gondnok, Révész Imre, debreceni lelkipásztor, stb. Hazánk újabbkori alkotmányos életének megkezdése után több felől nyilvánult óhaj, hogy egyetemes érvényű egyházi törvények alkotása végett országos zsinat üljön össze. Ez óhajtásnak először a tiszántúli egyházkerület adott hangot (1877) s az összehívott zsinatnak helyet 1881—82-ben. Nagy e zsinatnak a jelentősége: legújabb szervezetünk alapköveit az itt hozott törvények képezik. Ezek szerint a zsinat 116 tagból áll az egyenlő képviselet (paritás) alapján, beleértve a hivatalból való tagokat, az 5 püspököt és 5 főgondnokot is. E zsinat alkotta meg az „országos közalapról” szóló korszakalkotó törvényt, melynek előkészítésében gróf Lónyai Menyhért-, nek volt oroszlánrésze. Az egyetemes konventet is ez a zsinat illesztette be az egyetemes egyház
