Tóth Sámuel (szerk.): A Magyarországi Ev. Ref. Egyház egyetemes névtára az 1886. évre (Budapest, 1887)
IV. TISZÁNTÚLI EGYHÁZKERÜLET. A tiszáninneni és túli részeken elég nehézségek és küzdelmek között ugyan, de még is aránylag kevesebb háborgatások között — mint a dunai vidékeken — terjedt és fejlődött a reformáczió. Siklósi Mihály, Dévai Bíró Mátyás, Ozorai Imre, Gálszécsi István, Batizi András, Kopácsi István, Székely István, Szegedi Kis István, Huszár Gál, Radán Balás, Túri Lukács, Derecskéi Demeter, Huszti Tamás, Szikszai Kovács Balás, Kálmánczhelyi Sánta Márton, Melius stb. mind oly nagy nevek, melyekhez Alsó-Magyarországon a tiszáninneni s túli részeken, egyes városok sőt vidékek egyházi reformálása fűződik. A helvét irányzatú, reformátiónak pedig úttörői, a nagy és dicső munka bajnokai a többek között főleg Kálmánczhelyi Sánta Márton és Melius voltak, kik bátor lélekkel, törhetlen kitartással vívták meg a nemes harczot és biztosították ezen alapon az egyházak szervezkedését és megalakulhatását. Itt Alsó-Magyarországon tartattak az első szervezkedő zsinatok, u. m.: az erdödi 1545., mely a római kath. egyháztól való különállását állapította meg a protestantismusnak; a tornai két zsinat 1549. és 1550. években, melyekben a lelkipásztorok tisztét és a püspök teendőit határozták már meg; a beregszászi 1552., a hol a helvét hitnézetek kezdettek tért foglalni; az óvári 1554., a hol elhatároztatott, hogy superintendenseket és espereseket kell tenni a tudományban és szertartásokban való egyetértés és a tisztességes fegyelem végett; erdödi 2-ik zsinat 1555., a hol megkezdődött az élesebb viszály és ellentét a lutheránismus és kálvinismus között; és a végleges szakadás és a magyar elemnek nagyobbrészt a Kálvin tanához lett csatlakozása a Tarczalon és Tordán 1562—63., Gönczön 1566, Debreczenben 1567. és Csengerben 1570 tartott közzsinatokon ment végbe. *). Az alsó-magyarországi vagy tiszáninneni és túli részeken hány esperesség volt, erre nézve az 1567. évben Debreczenben tartott zsinat történetéből azt ismerjük, hogy a bevett és elfogadott 2. helvéthitvallásnak „a Tiszántúl és innen való tanítók tizenhét seniorság alatt valók irtanak alá.“ A seniorságok ezek: váradi (mely biharinak is neveztetik) érmelléki, máramarosi, makói (békési, körösmarosi, alföldi és csongrádi nevek alatt is előjő) debreczeni1 szatmári, beregi, szilágyi, (karasznai) nyíri (szabolcsiensis, betuliensis) böszörményi (zarándi, borosjenői) nagybányai (rivulinensis, aranyos-medgyesi) ugocsai, túri (kunsági) károlyi (középszolnoki) ez a 14 a mai Tiszántúlról; zempléni, újvári s borsodi séniorságok pedig Tiszáninnenről. És a történeti nyomok azt igazolják, hogy az a 14 egyházmegye a Cistibiscana superintendentiában egészen a XVIII, századig föntartotta magát, ezen XVIII, század elején szűnik meg és enyészik el a zarándi egyházmegye. **) *) Lásd Kiss Áron. „A XVI. században tartott zsinatok végzései,“ — Budapest, 1881. **) Tóth Ferencz Protestáns ecolesiák históriájában 276. lapon és túl a tiszai püspökök élete czimü müvében 123. lapon állítja ugyan, „hogy a túl a tiszai superintendentia, mikor Szatmári Lázár Miklós 1650. évben püspökké tétetett, 15 szélesen kiterjedő esperességre volt felosztva, és ezen 15 esperességek Hunyady Ferencz jegyzései szerint ezek voltak: közép-szolnoki, debreczeni, szatmári, máramarosi, beregi, érmelléki, ugocsai, bihari, jenei, szilágyi, kis-szolnoki, túri, csongrádi, szabolcsi és krasznai.“ Ez az állítás azonban tévedésen alapszik. Mert az egyházkerületi gyűlés jegyzőkönyvében I. kötet 81. lapon följegyezve van, hogy 13 esperes volt jelen ezen a gyűlésen, megnevezve névszerint; előbb pedig már az emlittetvén, hogy két uj esperes is, nevezetesen Tootfalusi István, karasznai, Waaczy János, szabolcsi, eskettettek fel, első tekintetre úgy látszott, hogy tehát 15 esperes volt jelen e zsinaton, holott ha gondosan utána nézünk, az elsorolt 13 esperes között mind ott találjuk ezen uj 2 esperes nevét is; de még karasznai és szilágyi tractus: egy és ugyanazon egyházmegye, kis-szolnoki egyházmegye alatt pedig, ha annak esperese n.-kállói lelkész, aligha lehet mást érteni, mint a szabolcsi egyházmegyét, ez tehát csak leírási tévedés lehet.
