Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)
1953-12-25 / 23. szám
8. oldal 1958 Karácsony MAGYAROK TTJA-------------------- KÖRÖNDI ANDRÁS -------------------AMERIKAI VERS (Allegro) TRENTON és Baltimore között az „U. S. l.“-en...* Fabódék sorra, benzin- s virsli-árusok. Ócska Ford-on baktató agg költőt kerülsz el, majd egy csillogó Packardon megelőz egy víg, héttagú néger pedellus-család. „Állást hajszol?" - olvasod, míg elvágtatsz, a táblán, — „eladói, titkárnői, szerkesztői állás, mindenféle szak- és egyéb gyári-munka, negyven óra fizetett szabadság, kedvezmények, csoport-biztosítás, ma a Timesban — a holnapi állások!...“ Vörös lámpa. Ötven autó összetorpan s áll ugrásra készen, villanyrendőr zöld jelére — beidegzett, örök, néma rajta! — a gép-ökrét döfi negyven ember, rúgja, nyomja, ösztökéli: ne te, csá-ra, hajsz-ra, ■— péntek esttől új hétfőig van szabadság-hajsza. Téglaszínű óceáni kavics az út dísze két szalagja jobbról, balról terel rá a sínre, s rajta tart, el nem hagyhatod, csak ott járj te, hol a többi, mást ne gondolj, mást ne vágyjál, mást ne mormolj, mást ne bánjál, jó így lenned nagy családban, s azt csinálsz, mi jól esik. „A legújabb klorofilos rágógumi egy mérföldre, jobbra a McLewy Tejcsárdája, antik bútor, ajándékok, tisztántartott árnyékszékek," — s nagy betűkkel: — „Kóstolja meg már ma!" S ezer jó és száz vígasság — --------------— tiéd a világ! „Amoco Benzin Maga A Szabadság" — és amott ni, óv egy tábla, veszélyes kanyar van, s előtte, egy kisebb kanyarban, a dombtetőn robogásod lassítva borzalmas roncsot festő ábra int félmondattal, sejttetőn: „Ön is így jár, ha. . (Andante) . HA behúnyom a szemem, látom magam: tíz éve, lóháton, zápor után az erdőből kibújva végignézünk a nedvesen remegő tájon, fojtó porát lerázta a tikkadt világ •— s mi is, a ló meg én, kinyújtjuk vígan csontjainkat, a gyöngyöket nézzük a lóherén s olyan jó örülni a világon... Öt dűlővel odébb József egyfogatú kocsiján az állomásról hozza a vasárnapi postát, utolérjük hamar, s bár szabálytalanság, kibontja a zsákot s már kezemben a legújabb szám, s én érzem, érzem fel se lapozva a címlap forróságán, a szaga lüktetésén, ahogy' papírja rezzen — benne az első nyomtatott versem igazi, élő betűkkel nyomva — és benne Nelly él, él örökre most már, él, él, enyém, s már hiába rejti a békési molnár. MARTON bácsi volt Tompa-majorban a tanító, s Nelly Márton bácsi lánya. Én akkor harmad-mimnazista voltam s himlő után nem jártam iskolába. Márton bácsi járt el hozzánk s mikor beteg lett egyszer, Nelly jött — képezdés diák — és én mindennap ezerszer imádkoztam, hogy Márton bácsi gyógyuljon fel már, mert hiába volt az ujja tintás és sárga, jobb volt előtte remegve állni,a s csak egy óra volt az órája; de Nelly keze fehér volt és puha s szelíd volt a szava és én nem tudtam deklinálni s csak szótlan néztem rája, néztem, hogy nincs tinta folt az ujján s hosszan hallgattam sután, s ha szóltam: elvétve mindig nemet és ragot. így telt a délután és Nelly nem tudhatta, miről hallgatok. S mikor elment, még mindig tartott a lecke jól tudtam mindent, magamnak, s a másnapot vártam remegve, hogy megint ne leljem helyét a szavaknak. A szobafogságom lejárt januárra, hó volt s a jégpálya várt a kacsaúsztatón, s én szánkón, s a szánon korcsolyával indultam mohón. A postáskisasszony, a jegyző lánya, Menyhért kántor kadét fia, s ott volt Nelly is s a korcsolya kezemben összekoccant Az U.S.A. leghosszabb orszáigútja s kívánkozott hazafordulnia. S Nelly körözni tanított s hideg volt kezem a kötött keztyűben, s másnapra nagy lázam lett újra s álmomban simított Nelly ujja s azt éreztem, hogy már nagy vagyok. Az első nap nyolcszor volt nálam a doktor s úgy volt, hogy meghalok. De egy hónap múlva Márton bácsi jöhetett már megint. De hirtelen ő ment el örökre. A másvilágon tintás ujja Nellyn át parancsolt újra kínt. Nelly a fekete ruhában még fehérebb volt és még szebb. S én féltem tőle és vártam. De nem nevetett ki, amikor nyáron arra kértem, hogy várjon, amíg nagy leszek. Két év múlva férjhez ment egy békési birtokoshoz, akinek háromszáz holdja volt és egy malma. De én nem hittem, hogy egy szót elfelejthet, s akartam, hogy ne akarja, s hogy rossz álom legyen csak és ne legyen igaz, s hogy hűséggel várjon engem ...de vágy-magot hiába ültetgettem nem lett virággá szívemben a gaz. Két éven át zörögve fútt a szél, s most itt a vers; —--------itt, ezen az úton vágtatva futott velem egy ölre való, hosszúlábú első liliom. Pöttyös ruhában volt aznap a , gyász után először színesen, s az édesanyja is látta, hogy a virágot hozom, árpát szórt épp a baromfiaknak, s olyan volt akkor énnekem, hogy már hozzájuk tartozom. JÓZSEF már messze jár ezóta. Fél tízig nyitva tart a fűszeres a borbély és a posta. Oly szép az őszi vasárnap reggel, megázott, ékszeres, búcsúzó füvekkel. A lovam is mindent tud. Akácot tép és érti hogy gyerekmód levelén számolom, s hogy most az akác gúnyosan visszakérdi: szeress? ne szeress?... s hogy messze gonoszul őröl egy malom. Lassan beérünk a majorba. Már a plébániáról a harang felé tart Botka s a templom előtt egy anyóka színes forgót és olvasót árul. Gyülekeznek a perkál égszínkék és piros lányok s a varjú nénikék s a legények külön csoportba. Gyorsan öltözöm át, de mégis szinte futva érek csak oda evangéliumra. Kifúlva hátul állok meg halkan, zúgó fülembe lüktetve zsong be: Sequeantia sancti Evangelii... Elől a harmadik padban, az anyja mellett áll selyemruhában Nelly. Mögöttem, a harmonium mellett az ifjabb Menyhért s egy idegen fiú. „Figyeld csak!" — súgja s vihognak — — — s a padot görcsösen fogja kezem, mely pedig kis-Terézt festett: a harmadik ablak üvegjéről süt le most ide s most méginkább „majdnem olyan, mint Nellyke", ahogyan az öreg Schulz mondta az aggkor ostobán évődő hangján akkor s pirosra alázva felültetett a térdire. ...Hogy' volt vége, nem tudom: hányszor térdelmtem, hányszor álltam, csak kezemet néztem, hogy kékül s nem kértem erőt Máriától; jobb volt, hogy a kemény kő térdembe metszett s minden perc óráknak tetszett, de aztán mindenki kifelé tódult végül s én lapítva vártam, míg mindenki elmegy. A templomajtóban egyszerre ott volt mögöttem Menyhért, s kis Teréz nem vigyázott a kezemre. Ahogy hozzám ért, lökődve, csúfolódva, — mindjárt megesett. S én csak néztem a kezemet, s kiléptünk a fényes őszbe. Néhányan ácsorogtak, sörre » indulóban, férfiak, nyájasan, várva az orvost s a járási titkárt, kicsit már fázva a kiskabátban. Azt még láttam, hogy Menyhért odament az apjához mindjárt, és félrehúzta s keze ott járt az állánál és a füle mellett, s az öreg Menyhért nálánál is mindjárt vörösebb lett. Délben alig ettem, pedig főtt marhahús volt és paradicsommártás, de nem használt a kínálás és anyám szelíd biztatása: „Talán..." de az édesapám közbevágott: „Haggya, ha nem eszik!“ Pedig még nem tudta akkor. De este — láttam — eljött a kántor — s hallottam a másik szobából — nem volt oly alázatos, mint máskor, nemet mondott a kínálásra, komoly volt s elvonult édesapámmal egy más szobába. AKKOR este kaptam az első felnőtt-pofont édesapámtól. Nem mentem vacsorázni se, kószáltam kint, s esett megint a hűvös őszi estben az eső, s jó meleg fény volt az ablakban de én dagasztottam s a latyakban ott volt előttem a mise s vörös képpel a kántor s ott ült fehéren Nelly s vénasszonyok száján lilán az ima s képén ujjaim nyomával a kántor fia. Hátulról lopóztam haza. A szobámban égett a villany s be volt redőzve ablaka. Vadul tudtam: nem kérek bocsánatot s nem is köszönök. De nem édesapám volt. Édesanyám ült egy széken és kötött halott kishugomnak télire, mint minden évben szokta volt, hogy legyen kesztyűje s réklije. Hogy beléptem, egy rövid percre munkátlan ült, kezét leejtve s ránézett lopva az amulettre, nézte fojtó, finom aranyláncát —-------6 már fürge ujja szemfényvesztve újra járta a tűkkel örök haláltáncát. Háttal ült, míg levetkőztem s bebújtam a meleg ágyba, aztán mellém ült, s olyan bölcsen minden fölös szót elhagyva, •— mint az Úr imája — kérve s békítőn-nyugtatón simított keze a zilált ráncosarcú szón: „Fiam, úgyis nemsokára tiéd lesz az egész világ!“ (Fortissimo) ÖTVEN autó összetorpan s áll ugrásra készen, villanyrendőr zöld jelére I ösztökéli, nyomja, rúgja, rajta, rajta, csá-ra, hajsz-ra, rajta, József, rajta, Botka, rajta, Nelly, rajta, Menyhért, villanyrendőr zöld jelére tiéd a világ! (FINALE) FOGANTAM verset a Notre Dame-ban, írtam a vonaton Bern és Luzern között, vendéglőben, Mozart városában, bandukolva kalmár Temze hídján, s — Urambocsá' — ha senki' se látta vetettem betűt a John Dritz és Fiai cégnek szikes broadwayi földjébe is. Szóltam már Istenről, emberről, világról, kicsinyről, nagyról, életről, halálról, néha csak suttogva, máskor szirénázva s dörögve, mennynél hangosabban... De magamban nekem azért csak egy dalom van: Hogy odahaza kék volt az ég és |T zöld volt a fű, rokon a jószágban a lépés s az Úrban a derű. Hogy mézízű volt a május, s az akácnak fehér-zöld ruhája, 6 hatkor az asszonyok mentek litániára. Hogy kék volt az ég és zöld volt a fű r , s Nelly ott állt fehérben a zöld lucernán a piros pipacsban katicabogárral pici tenyerében s tenyerét kitárván azon pillanatban repült a bogárka elébem s még verdeső szíve is békés dallamú volt s szívemen e dallam volt csak a derű. A zsenge lombon még . a karcsú napsugár át-át-bökött és fürge tűivel a földre szegte intő rajzait: a csipkeminta már mutatta a lomb s a lég: a Föld s az Ég örök határait. De kék volt az ég és zöld volt a fű s az álom még néha visszahozza a zöld s a kéknek néma képeit, — de a Szó elapad, mint a könny s csak — mint férfit rázza száraz zokogás — rázza öklét szikkadt gyűlölet mint a hiábavolt szeretetre mint a balga gyerekekre a száraz öregek. Long Island City, 1953.
