Magyarok Útja, 1953 (6. évfolyam, 4-24. szám)

1953-09-15 / 16-17. szám

LÉLEKTŐL LÉLEKIG Még jön’ kell, még .jőni fog Egy jobl) kor, mely után 1 Juzgó imádság epcdcz Százezrek ajakén . . . Kezdjük el a szellemi rom-eltakarítást! Népi irodalom, népi Magyarország KI az emigráció sajtóját éve ken át tárgyilagos szemmel figyeli, rá kell jönnie, hogy a­­mennyire buzgón és szertelen mohósággal veti rá magát az e­­migráció a jövő Magyarország nagy problémáinak nem csupán reá váró megoldására, annyira elhanyagol olyan feladatokat, a­­melyekben pedig ma éppen az emigráció tehetne legtöbbet. I- lyen probléma egyes fogalmak átértékelése, a kommunizmus ál­tal bemocskolt, vagy kisajátított nemes törekvések átmentése a jövőbe. A „népi" irodalom, a „népi” Magyarország a legjobban meg­viselt fogalom. Ezt a „népi” ki­fejezést tudjuk a legnehezebben kikaparni a romok közül. Vedig ki kell kaparnunk, mert újat, jobbat aligha találunk helyette. Ezt a szót —annyi egyéb ér­tékes kifejezésünkkel együtt — kisajátította a kommunizmus, le­járatta, besározta és ráfröcskölte szennyét mindarra, amit ez a ki­fejezés a harmincas évek Ma­gyarországában jelentett. Pedig erre a szóra és mindarra, amit ez a kifejezés jelent, igen nagy szükség lesz akkor, ha találkoz­hat végre a szét tépett magyar­ság: az otthoni szovjetvilágot át­vészelő ország és a múltjától el­szakított, világgá kergetett emig­ráció. Józan ítélőképesség lí em­ber csak szorongással gondolhat erre a találkozóra. Ki kell már mondani egyszer azt, amit tulaj­donképp mindenki érez: minél több tapasztalattal, szociális ér­zéssel. minél mélyebb emberi és testvéri szolidaritással tér majd haza a kétkezi munkára szorí­tott magyar elit a kétkezi ma­gyar nép közé, annál könnyebb lesz az egyesülés, annál biztosí­tóttabb lesz az új nemzeti élet­forma, — mondjuk ki! — a né­pi Magyarország megvalósítása' a Dunámé a]e ne ében. M,T, is jelentett ez a „népi” kifejezés, amely a maga ide­jében pusztán az irodalomra szo­rítkozott? Minden társadalmi változás előhírnöke a toll. hók és költők indították el a z t mozgalmat, hogy kultúránk sa­ját alkatunkhoz idomuljon, tár­sadalmi életünk, törvényeink, ál­lami életünk minden területén érvényesüljön mindaz, amit a magyar nép gondolkodásban, művészetben, nyelvében s zené­jében megőrzött s amit a nemes­ség magas kultúrájának hanyatlá­sa után a híg polgári gondolko­dás, az ország kisebbségét jelen­tő városi lakos életformája az ország életéből kirekesztett. A századvége óta szinte mindegyik társadalmi osztályunk azonosí­totta magát az országgal, szigo­rúan fenntartva magának a cse­lekvés hatalmát. A politikai é­­let rendkívül hibás fejlődése tá­voltartotta magától a magyarság szellemi embereit. Trianon szo­­rongattatásában sikerült csak összeverbuválódnia annak az í­­rói tábornak, amely az ország szellemi vérkeringésébe bele a­­karta kapcsolni az ország zömét, a magyar vidéket. Magát a né­pet, akit a népi sarj éppen úgy képviselt ebben a szellemi szö­vetségben, mint a polgári, vagy arisztokrata származású népi író ez utóbbiak főleg az elszakított területeken forrtak össze a nép, a magyarság egyáltalán nem há­lás szolgálatában. Nem ment simán a kezdemé­nyezés. Gáncs, bizalmatlanság érte a népi írót. Felforgatással és destrukcióval vádolták s nem egyszer állították bíróság elé. A bizalmatlanság indokolható, ka­landorok és sikervadászok lopa­kodtak ebbe a szellemi mozga­lomba is és óvatosan bár, de melléje szegődött a baloldal. En­nek csak egyetlen oka volt, hogy eleinte nem akadt Magyarorszá­gon jobboldali lap és jobbolda­li kiadó és a baloldal pillanat­nyi fegyvertársai látott a népi írók egyes csoportjaiban a már növekvő német expanzió ellen. ßRDEYLI József, Petőfi foly­tatója volt az első, aki föl­emelte a nép lobogóját. Vele egyidőben indult Szegeden Jó­zsef Attila. Egyiket a jobb, má­sikat a bal sodorta végzete felé s körülbelül mindvégig ez a két ragyogó név jelentette azt a szé­les hadat, amely a latifundiu­mok, nagytőkések megmereve­dett világát ostrom alá vette. E két szélsőség között nevek légi­óit találjuk, Nyírőt és Tamásit, Sin kát, Németh Lászlót s Szabó Lőrincet, Sértőt. Írók mellett új­ságírókat, Milotay Istvánt, aki a huszas évek elején az élen állt pártfogolva a Kodolányi-nem­­zedék fiataljait, ostorozva és vi­Sinka István: JÓ A DRÁVÁNAK IS Kék a Dráva vize, sárga az alkonyat s feketének hívják az én bánatomat. Ám, az alkonya,tnak jó: a színét veti s akkor is szúnyog és dongó dalol neki. Jó a Drávának is: Vize köddé válhat — csak az én bánatom mindörökké bánat. tázva a Keletre tekintőkkel, Ve­res Péterrel és Kovács Imrével. A fiatal magyarság színe-java, a „minőség” csatlakozott a moz­galomhoz. De még ki sem ala­kult, máris közeledett a vihar, amiről mindenki tudta, hogy el­söpri az egészet. Mégis megszületett a Kálót, Emszó, a Magyar Evangélikus Munkásszövetség, sorra nőttek ki a földből a népfőiskolák, in­tézmények, a B a r t h a Miklós Társaság, a Wesselényi Reform­­klub, a Debreceni Ady Társaság. Sőt volt egy pillanat, amikor azt hittük, hogy ez a népre támasz­kodó szellemi elit beleszól az or­szág irányításába is. Gömbös korszakának kezdete kicsalogat­ta a tegnap még falukutató munkájáért börtöntől rettegő né­pi írót az ellenzékiségből. Heti­lapjaik, folyóirataik voltak a né­pi íróknak, beleszólhattak a rá­dió irányításába. A mozgalom katolikus ágazata sorra valósítja meg a népi Magyarország kul­turális intézményeit. Akkora te­hetségek, mint Móricz Zsig­­mond indulnak el az úttörők nyoméin, hogy megkeressék a A MEZŐK ÉNEKELNEK Egy kiskocsmában, a kertben, sárga porra,1 szórt be a hásfa virága. Iddogáltunk csendben s mondogattuk: hiába. . . hiába. . . Hárman voltunk, világba néző magyarok, szivünk alatt sok álom aludt, beszélgettünk sokmindenröl és idéztük a falut. . . Hej, otthon most győzik a munkát, a cséplőgép a.dja hozzá a csoda-zenét, iddogáltunk hát csendben s hallottuk a mezők énekét. . . Nem lenne itt semmi baj, mondtuk s vágtuk bicskával a soványka kenyeret, csak ne volna temető, mely annyi magyart a földbe eltemet. . . A hars virága csak porzott felettünki, egy szék felbillent, mert hibás volt a lába. és mi csak mondogattuk csendben: hiába. . . hiába. . . GÉLLÉ K T VILMOS HAT AR Dongó ődöng az erdő szélinél, Harkály kopog, gyík ragyog. Marha bőg. S tovaringatja fodrosán a szél a tűnődve zümmögő időt. Gyűrt, sárga táj, az égi mellig ér, muharmező, kemény kötény, nehéz — mi van benn«? Amott fut egy kis ér s itt ház ül. Kisfia, az ól, idenéz. Poros a víz, nincs kedve kékleni. Zörrenő fák közt pikkelyük az út — és gomolygón új korunk vénjei, kik elhagyták az omladó falut. Hátha kenyér nő idegen igán. Lassan ügetnek, barnák s csontosak. Csöpp cókmókjuk gunnyaszt a taligán. Fönn felhők lágy batyui bomlanak. S sziszeg a por, rájuk locsog a sár — na, ki ád nektek munkát, kenyeret? ... Tétova szúnyog sír és a határ száraz szemekkel magába mered. JÓZSEF ATILLA ,. Kétmillió kuld-ús” és a „Vihar a Tiszánál” táljait, s az Ormán­ság siralmas vidékeit. Néhány államférfi, elsősorban Teleki Páll és Imrédy Béla támogatják a né­pi mozgalmat. De a háború sze­le már közeledik, a poli­tikai változások és a megriadt nagytőke egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a szellemi moz­galom tettre ne váljék. A har­mincas évek vége felé, a Gyosz, a Chorinok, Vidák nyomására ez a hatalmas írói tábor ellen­zékbe szorul és szétmorzsolódik a politika malomkövein. Az író elnémul, vagy beáll valamelyik irányzatba, vagy kolostorba vo­nul, mini Németh László, a szel­lemi vezér, a legmesszebb látó és legszerényebb magyar író. Ö már akkor tudja, hogy a magyar szellem számára ismét Babyloni fogság következik. Rémlátásai be is következnek. Sokan elhullnak, sokan az akasz­tóján, vagy Szibériában végzik. Száműzetésbe mennek. De nem ’vár jobb sors azokra sem, akik­re rásüt a megszállók kegye, a­­kik árulókká lesznek. Ezek vé­gigkísérik saját temetésüket ab­ban a gyalázatos komédiában, a­­melyet a népi írók „posszibilis tagjainak kihasználására rendez­nek a magyar szellem moszkvai temetésrendezői. Né hányán ott ágálnak évekig a kommunista fórumon és azt hiszik, hogy most jött el végre az idő, hogy a ,,szellem kezébe vegye a nép sorsát”. Az ő csalódásuk a leg­keservesebb. Végig kell nézniük és végig kell dicsőíteniök az o­­roszosítást... Előttük villázza rá Lukács György, a moszkvai író­­politruk. a trágyaréteget mind­arra. amit a trianoni sanyarúság­­ban ez a szó jelentett: „népi”. SZÁNDÉKOSÁN használjuk ezt a triviális hasonlatot. Mert a népi irodalommal pon­tosan ez történt a moszkvai ura­lom alatt. Egyetlen fogalmat sem tudtak annyira kihasználni és lejáratni az oroszok és az „el­lenálló” irodalmárok, mint a né­pi irodalom fogalmát. Aliért? Mert ettől féltek legjobban, er­re volt a legnagyobb szükség az első időkben, amikor a bolseviz­­ffíus még vigyázott a látszatokra és szívesen tett szolgálatokat a­­zoknak. akiken keresztül a töme­gek akkor még szükséges bizal­mát megvásárolhatta. Egy eszmét azonban sosem buktathatnak meg annak árulói. A mélybe eltemetett gondolat, Győr ff y István. Kerék Mihály, Szabó Dezső, Féja Géza álma, a népfőiskolák, szövetkezetek, gaz­dasági és társadalmi reformok /Magyarországa nem pusztult el. Csak alszik, csírázik és teljese­dik csöndben. S kihajt megint, ha jobbra fordul az idő és meg­tenni az új F.urópában egy bol­dogabb nép boldogabb hazáját. (i.) EKDÉLYI JÓZSEF HAZAFELÉ Fénylett a naipi Galíciában Lemberg felett is ragyogott, de borotvált még a fagyos szél, s a hó keményen robogott. A lembergi vasút felé, Vígan tapodtam a havat: hathónapi harctér után, szabadságra vitt a vonat. . . Vitt a vonat, kapaszkodott a Kárpátokra, dohogott, a szívem is segített néki, az örömtől úgy dobogott. Mintha a szívem melegétől enyhült volna a levegő l fjgy mosolygott rám a szabadság mint egy tündérszép szerető. Szolyván már hóvirágot vettem, Munkácson első ibolyát, s a Gellérthegyen már virágba borultaik a mandulafák.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom