Magyar Végvár, 1955 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1955-05-01 / 5. szám
1955 május Magyar Végvár 7. oldal Tiz éve annak, hogy Yaltában nemcsak Europa nagy részét és ezzel együtt Magyarországot, hanem Ázsia jelentős területeit^ is az orosz, illetve bolsevista uralomnak engedték át. Április első napjaiban pedig 10 éve annak, hogy Magyarországot teljesen és maradéktalanul megszállták s hogy bolsevista csatlós állammá kényszeritették. Május 10-én 10 éve, hogy a második világháború befejeződött s megkezdődhetett az a nagy felszámolás, amely még ma is tart s amely felszámolás folytán sokkal nagyobb és oly elintézésre váró problémák vetődtek fel, amelyekkel nem számoltak és amelyekre nem készültek. A nagy felszámolás következtében fejek ezrei hullottak porba, a börtönök soha nem látott mértékben töltődtek meg; állami és társadalmi berendezkedések, amelyek több ezer éves múlttal rendelkeztek, máról-holnapra borultak fel s társadalmi osztályok nemcsak megszűntek, hanem tökéletes kiirtásra Ítélték azokat. Vér, igen sok vér és még több könny, rengeteg szenvedés jelzi azt az utat, amely a amely a felszámolás révén bekövetkezett. Uj hősök, uj mártírok, uj ideálok támadtak, részben tudatosan, részben tudat alatt, akikről és amelyekről ma még csak igen halkan, igen csendesen beszélnek, ha egyáltalán szóba merik őket hozni. A nagy francia forradalom és következményei adták azt a példát, melyet 1945 után hatványozott mértékben alkalmaztak. A befejezés, a vég azonban még mindig bizonytalan, még mindig ködös. Egyik fogolytársam a sa’zburgi Camp Marcus W.Orr-ban, majd börtöntársam otthon, aki igen neves, európai hirü történelemtudós és iró volt s mellesleg hosszú ideig Magyarország egyik minisztere is, a háború befejezését követően egyik beszélgetésünk alkalmával arra a kérdésemre, hogy mi értelme volt ennek a vesztett háborúnak, amelynek mégis csak volt eszmei és mélyebb tartalma, amelynek voltak hősei és megszállottjai s amely ragyogó teljesítményeket mutatott fel mind az egyik, mind a másik oldalon, ami nemcsak a fegyelem, hanem a mély meggyőződés eredménye; mi célja mindennek s hamis ideálokért harcoltunk-e valójában? A válasza meglepően rövid volt. Azt mondotta ugyanis, hogy az ‘útkeresés’ korszakát éljük itt is, ott is. Majd a következő kérdésemre, hogy mi fog ezután következni, azt válaszolta, hogy az ‘elaljasodás’ kora következik. Ha néha eszembe jut ez a meghatározás, igazat kell adnom neki, valóban az útkeresés korát éljük és még mindig nem fejeződött be. Ma is majdnem változatlanul ott tartunk, mint 1945-ben. De talán még az elaljasodás kora sem ért még véget. Most pedig 10 év távlatából felmerül a kérdés, hogy a magyar emigráció az útkeresés terén megtalálta-e a helyes utat és azt a magyarság valódi érdekeinek megfelelően járja-e? A húsvéti, a magábaszállás és mélyedés időszakában talán nem érdektelen, ha ebben a kérdésben is őszintén és becsületesen beszélünk. így könnyebben értjük meg egymást és a magyarságnak is nagyobb szolgálatot teszünk. 1945 tavaszán két lehetőség között választhattunk. Vagy elhisszük azt, hogy a nyugati ájlamok szövetségese, az orosz bolsevizmus már nem az, mint aminek annak idején bemutatkozott, hanem polgáriasult és ennek következményeként otthon maradunk. Vagy saját tapasztalatainkon okulva, nem hiszünk a báránybórbe bujtatott bolsevizmusnak, hanem a konzekvenciák teljes levonásával kitérünk, annál is inkább, mert az 1941 aug. 14-én megkötött Atlanti Okmány a népek önrendelkezési jogát biztosította.Nem hittük el, hogy a háború oly csúfosan fejeződhet be, mint ahogy tényleg végződött s azt hittük, hogy épp az atlanti egyezmény határozatai értelmében az orosz megszállás hetek, esetleg hónapok kérdése lehet csupán s nem hittük, hogy a németek már annyira legyengültek és elvéreztek, hogy még az orosz bolsevista erőknek sem tudnak ellenállni. Biztunk abban, hogy a kommunizmus felszámolása mindenkép megtörténik, mert a nyugati szabad népek felfogásával és életmódjával nem egyeztethető össze. Két rossz között választhattunk csupán s a magyarság minden kényszer és erőszak nélkül oly mértékben foglalt állást a nyugati hatalmak oldalán, ami a világtörténelemben majdnem páratlan. Az összeomlás telén és 1945 tavaszán mintegy 10%-a vette kezébe a vándorbotot, hogy a kommunizmussal ellentétes világnézetének kifejezést adjon és hogy a nyugati hatalmak védelme alá helyezze magát. Otthon maradtak azok, akik hittek a kommunizmus polgáriasultságában, akik nem féltek és akik azt hitték, hogy félteni valójuk nincs. Akkor még nem voltak ismeretesek a yaltai megállapodások és nem tudtuk azt sem elhinni, hogy az atlanti megállapodások ellenére Salzburgban egy Camp Marcus W.OJrr elnevezésű internáló tábor fog alakulni az u.n, ‘háborús bűnösök* kiadatása céljából. Nem hittük, hogy a kommunizmus elől menekülteket és a nyugaton védelmet keresőket a nyomor, a rászedés, a hazudozás és a különféleképen alkalmazott presszió és megalázás a hazatérésre fogja kényszeríteni. Voltak, akik az 1945 évi novemberi választás, a kisgazdapárt váratlan nagy győzelmének hatása alatt mentek haza abban a tudatban, hogy az ugyanolyan magyar nemzeti érzelmű, mint a többi politikai párt és annak uralma veszedelmet nem jelenthet. Csak a beavatottak tudták, hogy a párt vezetői nem a párt akaratát juttatják kifejezésre. ily befolyások folytán az emigráció létszáma erősen lecsökkent, de az évek folyamán újabb emigráltakkal növekedett és ma nyugaton egyike a legnagyobb létszámú emigrációnak, amely mély nemzeti érzésű és feltétlenül kommunistaellenes. Nagy, sót túlnyomó része mélyen átérzi azt a hivatást, amelyet a jó Isten különös kegyelme — azáltal, hogy nyugaton szabadon élhet — számára kijelölt és ennek megfelelően él és cselekszik. Hibái természetesen vannak, mint minden más, - jelen és múlt - emigrációnak. Lényegében azonban egységes és egységes a nemzeti érzése, - a közös magyarsághoz való tartozás. S ha elérhetnék azt, hogy ez a magyar emigráció oly magas, majdnem emberfölötti színvonalra emelkedjék fel, hogy csak az összekötő kapcsot keresse: a magyarságot, ami közös; ha megbocsátóvá és megétóvé tud válni, az emigrációk történelmében eddig ismeretlen magas színvonalat érhetne el. Ha azt a sok energiát, amit az egymás csepülésére, egymás hibáinak keresésére és felsorolására fordítanak, az összmagyarság érdekében használnák fel, soha nem látott eredményt érhetne el. Ha mindenki ráeszmélne arra, hogy itt nyugaton szabadságban és relativ jólétben, olyan jólétben sokszor, amit otthon alig érhetett volna el, a magyarság követévé és szószólójává válna, az eredmény nem maradhatna el. A magyar emigráció útját meghatározza ezeréves európai múltúnk és tradíciónk, meghatározza továbbá a Camp Marcus W.Orr-ból kiadott 25 volt miniszterünk szelleme, akik közül 1946 folyamán 17/et kivégeztek, 5-öt kegyelemből életfogytiglanra Ítéltek s csak hárman voltak, akik Gyertyánfi Kornél-A MAGYAR EMIGRÁCIÓ ÚTJA
