Magyar Végvár, 1955 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1955-02-01 / 2. szám
9. oldal 1955 február Magyar Végvár a meseautó helyett öszvérháton érkezett meg az előadásokra. Az öszvért - szépen kifejlett példány - hősünk testi-lelki jőbarátja és ódaszerzője, Kovács Imre adományozta és pedig azt mondják, saját tenyészetéből. Hát még, amit hősünk beszélt! Minden szava talált, minden mondata súlyos Ítélet volt a kommunizmussal szemben. De halljuk az előadást: ‘Egyet higyjetek el, óh derék japánok. Én mondom nektek és én igazat mondok, mert o saját életem tapasztalatait mondom el most nektek. Nem lehet a kommunistákkal együtt működni. Hiába Ígérik ezt, hiába fogadkoznak. Ne higyjetek nekik. Én tudom, mert én megpróbáltam. Én együtt akartam velük működni. Szivemből és leikemből akartam szolgálni őket. Udvaroltam nekik, hajlongtam előttük, dicsértem és magasztaltam őket, teljesítettem még a ki sem mondott kívánságaikat is, megcsókoltam a testvéreimet meggyalázók és beteggé tevők kezeit és felszabadítókként ünnepeltem hazám eltipróit. Saját véreim tízezreit áldoztam fel, megtagadtam és elárultam értük a barátaimat, testvéreimet, fegyvert emeltem saját keresztény hitem ellen; mindent, mindent megtettem, amit csak pénzért, méltóságért meg lehet tenni, de csak kihasználtok, csak addig voltam jó, csak addig kellettem, amíg elérték a velem kapcsolatban kitűzött céljaikat. Igaz, hogy megfizettek, mindenért megfizettek, de a végén eldobtak, mint egy használt rongyot. Ez a sors vár azokra, akik hisznek nekik, akik bíznak az együttműködés lehetgségéoen. Tanuljatok az én életemből és ha nem akartok hontalan, saját testvérei által is megvetett, árulónak bélyegzett emberré válni, akkor kerüljétek őket, akkor óvakodjatok a velük való együttműködéstől. És ne feledjétek el: a kommunizmus állandó veszélyt jelent, mert állandóan próbálkozik, áljandóan ott von c soraitokban. Keresi mindig a megfelelő és alkalmas embert, aki pénzért, a múlt bűneinek rejtve tartásáért vagy egy jó emigrálási lehetőségért hajlandó együttműködni velük, hajlandó nekik eíaáni hazáját és népét. Vigyázzatok tehát, ha hozzám hasonló embert láttok feltűnni magatok között! Ezért jöttem hozzátok, ezért küldtek el éppé.: engem hozzátok, hogy lássátok, hogyan néz ki az olyan ember, aki hajlandó együttműködni velük. Ha ilyet láttok majd sürögni a fórumon, ha ilyen ember tör o közszereplés felé, akkor legyetek résen, mert ajtótok előtt áll a veszély. Japánok, tanuljatok az én esetemből!' És a derék japánok megnyugodtak, béke és bizalom töltötte el szivüket, mert megnézték hősünket és boldogan, nemzeti büszkeséggel állapították meg magukban, hogy bősünkhöz hasonló embert még nem szült japán anya és igy ők nyugodtak lehetnek. Hát most mondjátok meg nekem igaz telketekre, ki más tudta volna ezeket elmondani és ki más tudta volna ezt az eredményt elérni? Ugye, hogy jó választás volt! Előadás után egy teaházba vonultak a vendégek és a amikor már a hangulat kissé emelkedett, az egyik vendég még megkérdezte, hogy mit értett hősünk a ’jó emigróiósi lehetőségek' alatt? És hősünk, talán az eddigi szokatlan izü italok hatása alatt beszélni kezdett, hiába rugdosott feléje hűséges öszvér kisérője. Kissé dadogott itt már az előadása, de azért a tolmácsok le tudták fordítani, amit mondott: ‘Elárulok nektek egy nagy titkot. Együttműködhet a kommunistákkal az, aki nem fél a szégyentől, a hontalanságtól és jó! akar élni az emigrációban. Mert lássátok, itt * vagyok én. Ha én nem működtem volna velük együtt vagy megkíséreltem volna nekik ellenállni, mint ahogy oly sokan baígak megtették, akkor most vagy börtönben ülhetnék otthon vagy ha el is tudtam volna menekülni, akkor most nem lehetnék itt, nem lenne birtokom, nem lenne meseautóm, egyszerű, szegény robotos lehetnék valamelyik amerikai gyárban. így pedig ömlik hozzám a pénz még ma is. Hogy miért is van ez igy, azt magam sem tudom, de sokszor gondoltam arra, hogy nálam többet talán csak Rákosi Mátyás kapna a derék jó amerikaiaktól, ha egyszer emigrációra szánná el magát. És a japánok ezt is megértették. Csendben elvonultak hősünk mellől, egyedül hűséges kisérője, a jó öreg öszvér maradt mellette és nézett szomorú szemekkel a hősünkre, mintha csak azt mondotta volna: ‘Hót kellett ez nekünk? Hogy fog ezen nevetni az Imrus, meg hogy fog ennek örülni Ferenczi Pali.’ De hát hol van a meseautó? - kérdezhetné most valaki közületek. Hiszen azt Ígértem, hogy a meseautó amerikai kalandjairól fogok mesélni és helyette Japánba öszvéreztünk el. A meseautó? Hát az a valóságban nem került el soha Amerikába. Egy kis kalamitás érte Svájcban és ott kellett hagyni. Csak az árát hozta el magával hősünk. De azért itt van Amerikában is a meseautó, mint ahogy ott van és ott lesz mindenütt, ahová hősünk megy és menni fog, bár menjen a messze Indiába ist ahová meghívást kapott. A meseautó többé nem hagyja el hősünket és ő sem tud ki-! szállni már többé soha. A virginiai farm épületei mögött ! sötétlik egy állandóan csukott garage. Rozsdás az ajtaja, gaz verte föl a környékét, még a barmok is messze elkerülik. Rossz szagot éreznek körülötte mindég. Ebben a garázsban áll a meseautó és mellette eldobálva, önmagától való ijedt menekülésben szétszórva a múltnak sok sok emléke. Ez az elhagyott, messze elkerült garage: hősünk lelkiismerete. És olykor, - amikor senki sem látja, - kényszeríti őt valami titokzatos erő, hogy elhagyja kényelmes otthonát, meneküljön gyermekei szeme elől, az éjszaka sötétjében odalopakodjék a meseautóhoz, hogy újból és újból megtegye vele az évekkel ezelőtt megtett utakat. Lelke didereg, szivében a rémület, kezei reszketnek a volánon, de indul a kocsi, menni kell, egyre csak menni, vissza a legsötétebb éjszakába: a saját múltjába... ilyenkor nem jó egyedül lenni. Hősünk fél az egyedülléttől, az egyedüllétet kisérő emlékektől. Ijedt, segítséget kérő telefonok szaladnak a barátok, cimborák után . és a hívásra jönnek is egymás után a régi, kipróbált és minden áldozatra készséges hivek. Jön a valamikor oly sok áldozatot kisérő és a halálceila titkait ismerő AVO őrmester, jön mindenki rémitésére a népügyész elvtárs és sietve szalad a minden tekintetben készséges volt elnöki titkár. Közöttük megnyugszik, biztonságban érzi magát a hősünk. Hiszen otthon is ezek és ilyenek vigyáztak rá. De csak percekig tart a nyugalom. Önmagától begyújt a motor, indul a kocsi és ő nem tud kiszállani belőle. Menni kell, minden alkalommal végig kell menni a régi utoH. Kezei a volánhoz ragadnak, lába nem tudja elengedni a pedált, nincs kiút, nincs segítség, csak a régi bevált módszer. Ilyenkor hol kér, hol kpnyörög vagy ha lázában q régi nagyságát képzeli vissza, akkor még parancsol is. ‘Bort hozzatok, fiuk, feledni akarok! Fizetek, mindent fizetek. Elintézem ügyeiteket!’ És a barátok engedelmeskednek, hiszen neki köszönhetnek mindent. Hozzák, átadják a kért dolgokat, bujdosik
