Magyar Végvár, 1955 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1955-07-01 / 7. szám
6.. oldal Magyar Végvár 1955 julius 1945 márciusában, a menekül és nag sodrában, egy Szombathely melletti kii faluig jutottunk, ahol egyik barátom jóvoltából átmenetileg átengedett szobácskájábán faltuk tovább a keservek és a tél dermeszthidegét. Itt feledhetetlen barátsággal igyekeztek enyhíteni földönfutó szegénységünk embertelen terheit, amely pihenés némileg összefoldozta a borzalmak viharától széthulló emberi mivoltunkat. A Felszínes nyugalmunk azonban nem tartott sokáig, mert egy bántó üzenet csakhamar cselekvésre késztetett. Arról kaptam hirt, hogy a nővéremék Kaposvár mellett megrekedtek, pedig az orosz horda már a felgyülemlett menekülő tömeg sarkát tapossa. A kétségbeesett sorok hivó szavára azonnal segítségükre mentem annak ellenére, hogy magunk is majd hasonló helyzetben volhlnk, hiszen telünk nem is olyan távol, Pápa körül folytak a harcok. ,E merész kalandra barátom is elkísért, ki nem engedett egyedül, az ismeretlen veszélyt rejtő vállalkozásra, . Ezidöben a közlekedési nehézség egy öreg gyakorlatot hozott a felszínre. Aki nagyobb távolságra akart eljutni, az a régi idők hagyománya szerint, vándorlegény módjára az országút jármüveit vette igénybe -ha akadt, aki felvette - és 'indított’ lehetőségekkel haladt célja felé. így tettünk mi is és mint az országút vándorai, némi zavaró körülmény után egy nap alatt Kaposvár közelébe jutottunk. Sajnos azonban már későn érkeztünk, mert az a hely, ar hova igyekeztünk, egy váratlan támadás során, szinte szemeink előtt orosz kézre került és kétségbeeseve, csak fájó sóhajomat tudtam a számomra elveszett ‘felszabadultak’ felé küldeni. . Az itteni orosz előretörés nyomán vészes hírek keringtek, ami sürgetővé tette a mi visszavonulásunkat is. E váratlan fordulat megrázta az egész környéket. Katonák, kocsik, autók, tankok, menekülő gyalogosok tömege lepte el az országutak szalagát. Mi is belesodródtunk a tömeg mindent tipró áradatába és mániákusan menekültünk a tötybi ezrek sorában. Mintha a megszállottak csoportja rohanna egy délibábos képzet felé, melyet soha el nem ér, mig végül is ott roskad össze a tehetetlenség, a menekülő asszonyokat és gyermekeket géppuskázó ellenséges repülőgépek védtelen áldozataként az országút lucskos árkában. Menekülni...menekülni...kiált ja a halálraítéltek tömege. Kimerültén, fáradtan, gépiesen megyünk mi is, észnélkül sodor az emberhullám. A gyermek elszakad szüleitől, a fáj a feleségtől, az öreg a fiataltól és nem veszik észre, csak mennek az istentelenség elől az ismeretlenségbe, a biztos megsemmisülés elől * esetleg - a biztos megsemmisülésbe. Csupán csak az egyik helyről mentik át halálukat a másik helyre, mert a halál most mindenütt jelen van s az aratásra bő a kilátás... . Váratlanul egy kis leányka kapaszkodik belém. Rángat és arcomba sírja: hol van az anyám? És amikor bambán ránézek, ijedten szalad a másik emberhez, hogy tőle is követeljen egy húscafatot... édesanyját...,aki neki egy egész világ, de a légben röpködőnek csak egy eltaposni való féreg volt. Talán már valahol tapossák is...Szivettépő jelenetek, melynek széthulló áldozatai a milliós tragédi! nah kicsiny mozaikjai... ,. Ekkor vettem eszre, hogy én is egyedül vagyok. Barátom sehol sincs. Eltűnt,..Elsodort bennünket egymástól a dübörgő földindulás. Megyek tovább egyedül... A borzalmas ut után Szombathelyre érkeztem. Hála Istennek, mégsem voltak igazak a hióbhirek. Még van remény. Senki sem tud semmi hirt vagy biztatót mondani. Talán mégis eljuthatok aggódó családomhoz és megzörgethetem az akác árnyékában meghúzódó kicsiny ablakot. Talán...!. Az állomás közelében az aluljárónál állok és kocsira várok, hogy tovább mehessek, amikor felugatnak az grjitó szirénák véresőt Ígérő hangjai. Légiriadó! Légitámadás! És Szombathely ismét megrázkódik alapjában. Erőtlenül, tehetetlenül, teljesen egyedüll egy helyben maradtam és Istennek hála, egybe maradtam. A város romokban hevert! Bár már régen elvesztette városi képét, de most úgy állt előttem, mint egy kiásott amfiteátrum kőhalmaza, sehol semmi élet körülöttem...,. Sabaria végkép térdre kényszerült...,. Végre a falum határához értem. Egyetlen lelket sem láttam. Igaz, éjszaka volt még, de a lövegek sistergése is sok mindenre megadta a választ. Az országút melletti árokban igyekeztem célom felé . Hazaérkeztem és bekopogtam a már üvegtelen ablakon. Már vártak. Barátom szerencsésebb volt, ő még az előző délutánon megérkezettéi jelezte megérkezésemet,. A falu helyzete reménytelen volt. Órái meg voltak számlálva. Nincs idő a várakozásra, újra menni kell...Be miként és hogyan Aki tehette, az már elment s minden használható jármű elvonult. Egy talicskára raktuk kis motyónkat, ráültettük gyermekeinket és indultunk. A várható tragédiában milyen komikusán is hathatott e roggyant menekülésünk! Mit tudjátok ti azt, ti vigyorgó ördögök, kik most kajánul röhögtök nemzetem eposzán, hogy miért kell tolni e nyekergő targoncát a múltból megmaradt kis halom ‘vagyonnal’ s miért menetel mellette egy várandós anya, miért zokog rajta két ártatlan kis gyermek éhes ajaka...? Mit tudjátok ti azt, hogy a lelkekben mi fáj, hisz kebletekben üres a szivkörüli táj. . Az országút vonalán haladva egy csendőr cllit meg bennünket. Mit akarunk?! Bár tudta, csak a reménytelenség tette fel nála e kérdést, hisz lehetetlennek látszott akarásunk. Es mégsem volt lehetetlen. Jött egy kocsi. De hogy? A rajta ülők és kapaszkodóktól roskadozva, A csendőr megállítja a kocsit. Beszélt a vezetővel, hogy szorítsanak nekünk is helyet. Nagysokára feleségem és a két gyermek felkerült a kocsira. Hosszú ideig tartott. A vezető hirtelen indult s én lemaradtam. A kimerültség es meglepetés véglegesen megnémitott, egyetlen hang el nem tudta hagyni számat. Leroskadtam az ottmaradt talicskára és barátságot kötöttem az elveszettek sóhajával: Azért sem! Visszamentem lakásunkra. Visszatoltam a nyekergő egykerekűt, amelynek zörgő moraja állandóan csak azt mormogta fülembe: el-vesz-tél, el-vesz-tél..... Azért sem! ‘Hát te visszajöttél?’ - kérdezte barátom meglepetve. ‘Vissza - válaszoltam - s elmondtam történteket. ‘Nincs idő, azonnal indulj utánuk, mert nem adok egy órát s akkor már nem mehetsz!’ ‘Megyek, - de veletek mi lesz?’ ‘Mi, sajnos nem mehetünk. Feleségem - tudod - beteg, a halálba menne és én meg nem hagyom el. De te csak menj. .Vidd a magyar szivedet, izzón tovább, küzdjetek és mentsetek meg minket, ha még nem lesz késő. En maradok. De Ígérem, hogy nem lesz öröme abból a bestiáknak.’ Reszkető szavakkal folytatta: ‘Érzem, mi már nem fogunk találkozni, mert nem fogom tudni némán és tétlenül elnézni a gyalázatot, amire ezek képesek. Bosszút kell állanom a milliók szenvedéséért még akkor is, ha belepusztulok. De...te csak menj. Isten veled...’. Nem tidtam búcsúszót mondani. Megfogtuk egymás kezét, megöleltem, megcsókoltam. Rámnéz, könny szökik a szemébe. Elfordultam s némán kiballagtam, nehogy előtte kelljen törölnöm szemeimet. Jenőfy Csaba A ‘MILLIÓK EGY MIATT’ c. 1945 évi naplójegyzet egyik fejezete.
