Magyar Végvár, 1955 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6. szám
1955 június Magyar Végvár 21. oldal sem unta meg a harcot és sohasem fáradt ki benne, sőt minden uj támadás vagy harc csak felvillanyozta és megacélozta erejét. Olyan volt, mint egy modem hős, aki a seregek élén jár és a harcot megnyitja, a győzelmet kikényszeríti. Univerzális tudása és olvasottsága ilyenkor felpattant magától, mint a kincsesláda a varázsszóra és szinte kiapadhatatlanul ömlött belőle az érv, a cáfolat, a hasonlat és a párhuzam, a tétel és következtetés. Eles logikája ilyenkor felajzódott és megfeszült, mint az ijj húrja, melyen rajta fekszik már remegve a nyílvessző, hogy süvítve, halálos biztonsággal találja szivén a támadót. Akik a közelében álltak vagy éltek, azok legendákat mesélhetnek arról, milyen könnyen, szinte játékos könnyűséggel ismerte fel a támadást és adta meg néhány gondolatban vagy szóban a támadás kivédésének vagy ellentámadásnak a lehetőségeit és kereteit. A polémia nála nem volt hosszas agymunka, tűnődés, töprengés, homlokráncolás és pennarágás, hanem állandó készenlét, fegyveres őrség, szinte csak egy mozdulat vagy felugrás, mely máris jelzi a harc vállalását és megkezdését. Az értelme és tanultsága ilyenkor szédületesen váltott. Pillanatok alatt látta meg a kérdés lényegét, összefüggéseit, történelmi távlatait, előzményeit és következményeit. Egy szemvillanással felmérte az ellenség erejét vagy súlyát, stratégiai helyzetének előnyeit vagy hátrányait, esetleges szövetségeseinek vagy segédcsapatainak kilátásait.. Nem volt könnyelmű, sem kötekedő, legkevésbé hősködő vagy országháboritó, mint megvert ellenségei vagy kicsinyes irigyei néha elhitetni akarták, csak harcos volt és harcra mindig kész. De ez a harc soha másért nem folyt, mint örök elvekért: az Is — tenért és az 0 országáért, a lelkekért! A ‘Pajzs és Kard’ mögött sorakozott fel a Magyar Kultúrában a ‘Szemlék’ rovata, ahol az olvasó színházi, művészeti és irodalmi beszámolót kapott s természetesen bő és alapos könyvkritikát. Ezekben a rovatokban szemmeltartották az egész szellemi magyar életet és újra a legtisztább katolikus elvek szerint foglaltak állást könyvekkel, tudományos teóriákkal vagy művészi irányokkal szemben. Ezt a rovatot nem vezette a később sajnos, mindenütt meghonosodott elnésés, atyafiságos szeretet, barátság, kímélet vagy szemetszurás szelleme, hanem a legteljesebb tárgyilagosság, elvi meggyőződés, mely melléktekinteteket nem hajlandó számbavenni. A tiszta kritika hangja volt ez, melyet érdek vagy összeköttetés nem birt befolyásolni. Az akkori tudományos, irodalmi vagy színházi élet nagy korifeusai és koronázatlan királyai itt kaptak először tárgyilagos, de félelmetesen bátor és megsemmisítő kritikát. De még saját táborunkkal szemben sem volt kivétel, ha elvek megvédéséről volt szó. A Magyar Kultúra még Prohászka püspököt is meg merte bírálni és rajongó tiszteletének kifejezése mellett is rámutatott félreérthető nyilatkozataira - amiért 6 nagyon hálás is volt - mintahogy tárgyilagosságra és fegyelemrr intette a különben zseniális Fieber Henriket, aki akkor kezdett a modern képzőművészeti irányoknak utat tömi; de ha kellett, Hock Jánosról is leszedte a keresztvizet, mert vallási közönyt mert hirdetni. Utolsó rovata volt a Magyar Kultúrának a ‘Napló’, mely az időszerű és magasabb távlatba kívánkozó világeseményeket örökítette meg. Ez is eredeti és újszerű rovata volt a Magyar Kultunak s horderejét semmi sem mutatja jobban, mint hogy azon keresztül ablakot nyitott a magyar katolicizmusnak a külföldi nagy példák, irányok, mozgalmak és világegyházi távlatok felé. Nagy külföldi összeköttetéseit itt használta fel P. Bangha először. Volt osztálytársaitól és nevesebb rendtársaitól cikkeket kért, amelyek összefoglaló képet nyújtottak egy-egy ország katolicizmusának helyzetéről, beszámolót adtak egyik-másik mozgalomról. Ugyancsak itt talált helyet minden magyar aktualitás, a magyar közélet vagy egyházi élet nagy eseményei, esetleghalottai, kongresszusok vagy katolikus naggyülések beszámolói, esetleg emberek vagy tettek méltatásai. Mint látni, a lap változatos és élénk volt s amellett egy befejezett egészet képezett. Elgondolás és terv volt benne, az ötletességről és szellemesség ól nem is beszélve. A Páter későbbi kedvenc szavajárása szerint: ‘Ez a lap neru szerkesztőt dött, hanem szerkesztették.’. Komoly elgondolással és a cél állandó szemmeltartásával. Itt nem lehetett várni a jelentkezőkre, aztán egymás mellé rakni a befutott cikkeket, mig végre a meghatározott oldalszám betelt, hanem számról-számra és esetről -esetre előre meg kellett fogalmazni a különféle rovatok kitöltésének a lehetőségeit. De a lap beosztásában mutatkozó újszerűség és nagy elgondolás nem nyerhette volna meg olyan könnyen és diadalmasan a csatát, ha nem járul hozzá a lap szellemének az az újszerűsége is, mely a Magyar Kultúrának második jellegzetessége lett. Hogy mi volt ez az uj szellem, egy szóval, egy mondattal nem lehet rá megfelelni. Ha ugyanis azt mondjuk, hogy a minden idegen béklyótól felszabadult és a saját maga erejére ébredt öntudatos katolicizmus szelleme, talán még mindig keveset mondtunk. Hiszen ezt a szellemet képviselte és lengette meg Prohászka Ottokár a Magyar Sionban vagy Dudek János a Religioban s a többi katolikus folyóirat is több vagy kevesebb bátorsággal és buzgósággal. A Magyar Kultúra mégis több volt ennél. A Magyar Kultúrát nem lehetett tudomásul nem vermi, mint a többi meglevő folyóiratot agyonhallgatni. Az a lap felvetett problémái, szerkesztési technikája, stílusa és hangja miatt megkövetelte, hogy vele foglalkozzanak, róla beszéljenek vagy vele disputáijanak. Tudomásul kellett venni akkor is, ha támadott vagy követelt, mert mindenki megérezte, hogy céltudat fűti s egy mérhetetlen és lobogó akarat áll a háta mögött. A hangjában volt valami fölényes és hóditó, ami az ellenfelet megzavarta, a barátot feltüzelte és megerősítette. Nyugtalanító jelenség volt, amellyel nem lehetett békésen elszunnyadni, hanem feltüzelte az embert, arcába kergette a szégyenpirt és megpezsditette az alvó vért. Ez a szellem csupa erő és lendület volt; máglya, amely el nem alszik, türelmetlen harci készség, amely szörnyű mulasztásokat akar kipótolni és mérföldes lépésekkel előretörni. A magyar katolicizmus megkondult lelkiismeretének a hangja volt ez, amely úgy szólt, mint nagy események idején a félrevert harang. Az aktiv KERESZTENYSÉG feltámadása volt ez, mely szakit az eddigi passzivitással, az eddigi defenzívából offenzivába lép. Hallatlan bátorság és szinte végzetesnek tünőmerészségvolt ez, de a nagy stratéga tudta, hogy a magyar tömegeknél csatat csak ezzel nyerhet. Egyelőre csak a harangot kongatta, azt aztán kitartóan kongatta, de az ébredező és gyülekező hadak láttára tudta és érezte, hogy majd hamarosan le kell szállania a toronyból, hogy a harcosok élén ó vitézkedjék a meghódítandó bástyákon. A Magyar Kultúra nem egy volt a sok magyar folyóirat közül, hanem zászló, amelyik alatt nagy harcosok gyülekeztek és program, élő program, mely megvalósítása sürgetett. Nem is csoda, hogy ennek a folyóiratnak egészen eredeti és azelőtt még soha nem tapasztalt előfizetői tábora lett. Ezek az előfizetők nem ‘jámbor olvasók’ voltak, akik érdeklődésből, megszokásból vagy unalomból lapjuk hasábjait átolvassak, hanem egyiv^sura, egy gondolkozásura és érzésűre hangolódott hadsereg, mely lelki közösséget érez társaival és lapjával. Magyar Kultúrát csak szeretni vagy gyűlölni, maradék nélkül elfogadni vagy visszautasítani, lelkesedéssel felkarolni vagy sürgősen lerendelni lehetett. A lap iránya és hangja, véleményei és álláspontjai nem tűrtek közönyöst, tétovázót vagy éppen ellentétes véleményüt. A Magyar Kultúra olvasói hittek a folyóiratban és programjában, vállalták elveit és Ítéleteit, harcoltak érte és mellette és szerepet vállaltak a magyar közélet újra kereszténnyé tételében. A Magyar Kultúra nem volt időtöltés vagy halott olvasmány, mely legfeljebb az olvasás percében borzolja fel a lelkeket, hanem élő erő, mely átszáll az olvasókba s a kiállásig
