Magyar Végvár, 1954 (2. évfolyam, 1-9. szám)
1954-06-01 / 3. szám
20.oldal / Il.évf.3.szám/ Magyar Végvár 1954 júnus Ott látogató várta. Mit gondoltok, kicsoda? Hát abban az időben már idegen csizma tiporta a szent magyar földet. A látogató az ellenség egyik fő-fő tábornoka volt. Mindenki úgy vélte,hogy sajnálkozását, részvétét jött kifejezni. Szó’ se róla’. Ok tudomást sem vettek arról, hogy egy magyar életet oltottak ki, hiszen olyan világ volt már akkor,hogy a magyar élet olcsó volt és senkinek sem volt szabad beszélni arról, amit az ellenség ignorált. Miért jött a nagyhatalmú tábornok-követ ur a mély gyászba norult emberhez? Lyukas, fületlen gombot egy százas ellenében, hogy nehéz kitalálni. Legalább is becsületes józan magyar ésszel. De hol volt már akkor a józanság? Nem is lehet az ilyesmit kitalálni, ép azért megmondom. De csak csendesen, hogy senki meg ne hallja. Azért jött, hogy az ellenséges ország főmuftijának üdvözletét hozza és ama meggabalyito örömhírt, hogy a nagy és hatalmas ’jobarátja’ a magyaroknak, legbölcsebb atyja sok népeknek, barátsága jeléül és az eddigi hűség értékelése céljából jutalmul egy valóságos autót adományoz a gyászbaborult fiúnak. A hangsúly a’valóságos’-on van, mert a sok Ígéret közül csak ez valósult meg, csak ez az egy autó' érkezett az országba, de ez sem az országnak. Miért autót? - kíváncsiskodik valaki. Ejnye...bejnye,hát még sem lehetett harcikocsit várni tőle! Az autó eléggé ártalmatlan dolog. Ennek a látogatásnak csodálatos hatása volt. Rögvest megvigasztalódott a gyászos fiú. Hamarosan levetkőzte fekete ruháját, csak nyakkendőjének sötét színe emlékeztette az embereket, hogy... Pszt! Hallgass már. Volt azonban hősünknek egy tapintatos és ügyes, fürge, villogó szemüvegü előszoba titkára, aki valamikor rendőrszázados is volt, mert hát ebben az időben igy volt a szokás - a másik párt adta csak úgy ’kölcsönbe*. Ez a titkár látta, hogy sem arcához, sem pedig a világos ruhákhoz nem áll jól a fekete nyakkendő, hár kerített hamarosan egy másikat /:óh, nemcsak neki ’szerzett* nyakkendőt, hanem másoknak is, de az kötélből volt":/ és attól kezdve a sötét szin - no csak a nyakat illetőleg - el is tűnt hősünk testi mivoltáról. A sötét szint ezentúl legbensőbb énjében hordozta. Azután jött a nagy cécó. Az ország fővárosában nagy ’nemzeti’ ünnepet rendeztek. Átadták a népek jó atyjának ajándékát a magyarok szerető atyjának. Titkárok serege törte egyenkint és közösen azt a helyet, ahol az ész székel - legalább is szokott székelni a régi világban - . Újságok írtak, képes lapok hozták a képeket ölszámra az uj lonélküli közlekedési eszközről. A zászlók lengtek, a rendőri kordon a kíváncsiskodó tömeget szorította hátra a nagy csodától. Ki is állították az autót. Csodálja meg minden ebadta magyarja a nagy mirákulumot. Lássa mindenki, hogy a hüseges szolgálat kifizeti magát és-kötekedjenek a magyarok, hogy igy, meg úgy...ellenség...Legyen eszük! A meseautó ott állott már egy nappal az ünnepség előtt a főtéren: nagy, fényesre lakkozott kocsi, a hűtőjén hullámosán végigfutó, csillogó vörös üvegből készült zászló. Ugyan, hogy az ellenség zászlója? Hát hogy lehet ennyire kicsinyesnek lenni ilyen nagy ünnep alkalmával? A hóditó zászlója...? Csak rosszab ne legyen! Benn a miniszterelnöki szobában kihallgatásra jelentkezett egy hivatali beosztott alakjában a Lelkiismeret. Akkor még ez a csodabogár is létezett. ”...Nagyon kérlek, mindannyian kérünk, ne fogadd el azt az autót! Nem ülhetsz bele. Te ennek az országnak vagy az első embere, az pedig, aki adta...Nézd innen az ablakból...Látod azt a zászlót? Ez annak az országnak...annak a pártnak a zászlaja...Hogy akarsz ezzel a kocsival menni a nép közé? Kit fognak szólni az anyák, akiket.... az apák, akiknek...a szülék...akik...-Ezt én is érzem, de nem utasíthatom vissza. Nem tehetem meg.- Van egy mód, egy lehetőség. Elfogadod és mégis...- Mi az?- Ahol Te fogsz állani az ünnepségkor, éppen oda látszik a mentők épülete a Markó utcából...- Na és?- A napokban panaszkodtak. Nem tudják ellátni a szolgálatot. Összesen másfél autójuk van. A többit...Sebesült munkások véreznek el a munkahelyükön, mert nem tudnak idejében kimenni...Értesz engem...? Te megköszönöd az ajándékot, de hozzáteszed: Mély megtiszteltetés ez az ajándék, de úgy érzem nem szabad elfogadnom, amikor emberek pusztulnak el munkahelyükön segitség nélkül. Úgy érzed tehát, hogy ezt a szép ajándékot - neked úgyis van hivatalból kocsid - kötelességed átadni a köznek, a szegény és beteg emberek segítségére. Remélve a hozzájárplást, átadod ezt a gyönyörű kocsit a mentőknek. Epitsék át mentőautóvá és szolgálhatják vele a betegeket, a szerencsétleneket. ..így át is lehet építeni és akkor a zászlót is le lehet róla venni. A nagy ember csodálkozva és megrettenve nézett Lelkiismeretére. Először szóhoz sem tudott jutni. Végül is nehezen hagyta el ajkát a szó:- Mit akarsz? Hisz akkor nem lesz az enyém! A másik kocsi nem az enyém...csak addig... A Lelkiismeret elhallgatott és szégyenkezve sompolygott ki a szobából. Utoljára...Azóta sem találkoztak... Másnap megvolt a fényes ünnepség is, meg az autó is. Talán csak a nyugodt lélek hiányzott...!? Ami ezután történt, az a tragikomikum világába tartozik., Egyszer elindult ez a meseautó egyik útjára. Az EG talán elfelejtette az esetet, talán nagyon is jól emlékezett. Meleg, rettenetesen meleg nap volt. Az Úristen napja egyformán süt jókra és gonoszokra. Úgy mondották odahaza, hogy kánikula volt. Délutáni kettő órakor sok-sok hivatalos kocsi sorakozott fel az ország főterére, hogy a nagy urat elkísérjék Bajára, ahol másnap országos nagy-gyülést tartott a párt. Ez volt a meseautó'első útja. Büszkén indult el. Hűtőjén izzott, szikrázott a vörös üveglobogo és bent a kocsiban trónolt a boldog megajándékozott és kísérője, a pénzügyek államtitkára, Vasadi Kovács, akivel a párt pénzügyi helyzetéről kívánt útközben tárgyalni a nagy ur.
