Magyar Végvár, 1954 (2. évfolyam, 1-9. szám)
1954-12-01 / 9. szám
7. oldal Magyar Végvár 1954 december esetben megtalálta a veszély elhárításának legsikeresebb módját, eszközét. Három Sztalin-pribék azonban részeg fejjel követelőén rátámadt a főpapra. Majd egyikük közvetlen közelről három lövési irányított a püspökre. Mindhárom golyó talált. Apor püspök néhány óra múlva belehalt súlyos gyomorsérülsseibe. A püspökvárral szemben levő karmeliták templomában állították fel az egyszerű ravatalt. Szerzetesatyák imádkoztak, virrasztóitok mellette. A lakosság ekkor még nem merészkedett az utcákra s csupán néhány elszánt hivő kereste fel a ravatalt, hogy elsirassa szeretett püspökét. De annál több ordítozó, káromkodó és tántorgó orosz katona rontott be a templomba, hogy még vértanuságában se hagyják békében. Az egyik orosz ledöntötte a gyertyákat, amelyek lángralobbantották a koszorúk szalagjait. A kármelita atyák oltották el a tüzet s kérték a ‘felszabadítókat’, hogy a továbbiakban kíméljék meg a templomot. A szovjetorosz katonán kívül, - beleszámítva a legvadabb afrikai benszülötteket is, - aligha akada a világon még egy sorkatona, aki a leglelketlenebb, legsátánibb, legnihilistább vadállati ösztönöktől vezetve, kapható lett volna hasonló kegyeletsértésre: a katafalkot őrző szerzeteseket a ‘dicső felszabadítók’ géppisztolyokkal betuszkolták a sekrestyébe, a halott melléről letépték az egyházi jelvényeket, a püspöki keresztet, az aranyláncon csüngő rózsafüzért, lelopták ujjáról a főpásztori gyűrűt, a gyertyatartókat szétdobálták, a koszorúkat összerugdosták, belelövöldöztek az oltárokba, szentképekbe, szószékbe, csillárokba, a fali és mennyezeti freskókba s hahotázó röhögés, orditozás és mocskos köpkődés közben dülöngéltek ki az Isten házából. A szerzetesek az éj folyamán végezték el a temetési szertartást s a ravatalán sem kiméit ‘por püspököt a templom kriptájában helyezték örök nyugalomra. Győr társadalma csak másnap szerzett tudomást a szovjetkatonák aljas brutalitásairól s valláskülönbség nélkül megindult a bucsujárás. A szovjet katonai parancsnokság erre betiltotta a kripta látogatását. Sem a püspök gyilkosát, sem a halottgy aláz ókat nem büntették meg. Inkább hihető, hogy Lenin-érmet tűztek a mellükre ‘vitézi’ cselekményükért. Néhány nap múlva Tildy Zoltán személyes intézkedésére valamennyi ujsáshan a következő hivatalos jelentés látott napvilágot: ‘Apor Vilmos 54 éves győri katolikus püspök hosszas betagaskedés után április 2-án tüdőgyulladásban meghalt.' A valóságról azonban, - hogy szovjetkatona gyilkolta meg! még beszélni sem volt szabad...! k k k AKI MESSIÁSKÉNT VÁRTA AZ OROSZOKAT Kaposvár, 1945, május 4. A városban bandukolva eszébe jutott Péternek, hogy itt lakik az a fényképész, akivel hónapokkal az összeomlás előtt beszélgetett s aki akkor oly m&mámsaü lelkendezett a marxi-lenini -sztálini ‘egyedül célravezető’ eszmékért. Még emlékezetében csengtek az ‘eszmemegszállt’ fotográfusnak a szavai: — Őh kérem — mondta hadonászó taglejtéssel kisért meggyőződéssel — egy árva szó sem igaz abból, hogy a szovjetkatonák erőszakot követnének el a nőkön vagy a polgári lakosságot kirabolnák. Ez a német propaganda hazug meséje...Hiszen a szovjetnek els:rendü érdeke, hogy rendszerét, eszméit megkedveltesse és katonaságát népszerűvé tegye a magyar lakossággal, amellyel a jövőben meghitt szomszédságban és testvéri megértésben kíván élni. Krisztusi megváltás lesz Magyarországra az az orosz felszabaditás... Ellenállhatatlan kíváncsiság gyötörte Pétert, vájjon milyen karriért csinált ez a felhőkön lovagoló ideologista fényképész? Mivel jutalmazták Sztalin-imádatát? Biztosan ő a város polgármestere vagy talán államtitkár is lett belőle...? Péter elhatározta, hogy felkeresi. A kertben kapálás közben találta. Csak akkor emlékezett Péterre, amikor az súgva felfedte kilétét. Szomorúan biggyedt le az ajka s megrázó önvallomásba kezdett: — Életem legnagyobb csalódásán és legkegyetlenebb tragédiján mentem keresztül — mondotta. Örülök, hogy felkeresett, legalább végre kiönthetem a lelkem mélyén összegyülemlett keserűséget, mert eddig még senkivel sem mertem szóba elegyedni... Ki tudja ma, ki itt az ellenség, ki a besúgó? Önről tudom, hogy becsületes jobboldali érzelmű volt mindig s igy bátran beszélhetek... Péter megnyugtatóan bólintott a megtört ember felé. — Képzelje uram — folytatta — én a déldunántuli megbízottja voltam a Tildy—Nagy Ferenc—Szakasits—Peyer féle titkos földalatti kommunista mozgalomnak, amely Moszkvával állandóan kapcsolatot tartott fenn. Oroszország pénzelte a szervezkedést. A bevonuló szovjetkatonákat is én üdvözöltem a városháza előtt orosz nyelven: ‘...testvérként ölelünk keblünkre titeket, a dicső Sztálin hős, felszabadító fiait. Ti vagytok az igazi messiások...!’ — szónokoltam. S uram, pár óra múlva rájöttem a tragikus valóságra: nem emberek ezekl Valahol a bárgyú ökör és a ragadozó fenevad között lehet ezeknek élőlényi hovatartozását meghatározni. Hiányzik ezekből minden erkölcsi érzék...Nincsenek lelki gátlásaik...Már az első éjszakán egy 8 tagú, pálinkától büzlő banda teljesen felforgatta lakásomat. Tehenemet és két hizómat egyszerűen elhajtották. Fényképező gépeimet szintén elrabolták. Hiába mondtam nekik, hogy ezek a kenyérkereső foglalkozásomat jelentik. A 16 és 19 éves leányaimat a padlásról hajuknál fogva ráncigálták le. Mind a nyolcán végiggázoltak rajtuk. Feleségem a szovjetkatonák lába elé vetette magát irgalomért a rimánkodó leányok védelmében, mire kicipelték az udvarra, földre teperték és disznóölő késsel megcsonkították melleit. Drága jó hitvesem vérmérgezést kapott s egy heti borzalmas kínlódás után kiszenvedett. Leányaim többfajta gonorreás fertőzéssel és ázsiai vérbajjal azóta is kórházi kezelés alatt állanak. A házam egész bútorberendezését pozdorjává törték, az ajtókat leszedték és eltüzelték, az ablakokat bezúzták, az ágyneműt késekkel felhasogatták, a párnák tolláit szélnek eresztették.... Amikor feleségem és leányaim érdekében szólni merészeltem, a géppisztolyt a tarkómra szorították s arra kényszeritettek, hogy végignézzem mindhármuk megerőszakolását. Röhögve adták őket kézről-kézre...Másnap más csoportok jöttek, de ugyanúgy folytatódott a sztálini színjáték...Teljesen tönkretettek testileg, lelkileg, erkölcsileg, anyagilag...Az Isten sújtó kezét látom...Az Úristen büntetését, akiben nem hittem...Most megtértem. Templombajáró, vallásos ember lettem... * * ****** NINCS KÍMÉLET: 66 ÉVES ASSZONY... ÖT ÉVES LEÁNYGYERMEK... Karcag, 1946, január 6. Dereshaju öreg hajdú, volt községi biró fejét csóválva magábagömyedten tarja ki soha megnemnyugvó becsületes magyar lelkét. Munkakérges kezével végigsimitja gondbarázdás nyilt homlokát. Omlik belőle a keserű panasz, mint mint a gépcsépelt búza a gyüjtőzsákba... — Aki tud, az menjen a határokon túlra, mert itt már csak a pusztulás, a börtön, deportálás, akasztás jöhet , Eladtak minket ezeknek az őserdei vadaknak...Asszonyainkat tönkretették...Ránk már csak a sir vár. De akik itthon túlélik ezt a bolsi poklot, meg fogjak kérdezni a viszszaérkezőktől: Mit tettetek odakint a hazáért és érettáhk”