Magyar Újság, 1979 (69. évfolyam, 1-49. szám)

1979-05-10 / 19. szám

1979. MÁJUS 10. MAGYAR ÜJSÁG 5. OLDAU PÓK ‘ - REGÉNY -ÍRTA: [ VASZARY GÁBOR ELKÉSZÜLT Vaszary Gábor Pók cimü regénye. A könyvkötőtől május 6-án kapjuk meg és még aznap postázzuk a megrendelőinknek. A 316 oldalas könyv egészvászon kötés­ben 12 dollár az előrekalkulált 15 dollár helyett. Az előjegyzési kedvezményes árat — kö­­tetenkint 10.50 — május 31-ig meghosszabbít­juk és aki addig beküldi az összeget, azonnal megkaphatja a könyvet. MEGRENDELEM — Folytatás — — Na, látod! A rossz emberek azok, akik a babádat el­veszik, a jók pedig, akik tájra megszerzik neked. De te mégis jobban szereted azokat, akik elveszik. _ Nem, — emelte lel a Hangját és Pepimre mutatott. ,—< Ök nem veszik el sóba a babámat, — hogy jobban meg­győzze, mindjárt meg is kérdezte tőle: — Te elvennéd az én babámat? Pépin megérezte a sorsdöntő pillanatot cs ünnepélyes arccal felállva helyéről, harsány hangon nyilatkozott: — A világ semmi kincséért sem. Közben az öreget is megbökte, aki szintén felállt és nem tudva, miről van szó, így kiáltott fel: — Nincs joga! — utána megnyugodva visszaült. — Hallottad ezt? — kérdezte a gyerek a kedves nő­vérhez fordulva. — Mit szólsz ehhez? — Nem jössz velem? — Nem. j — Hát akkor. . . Megmondom majd az édesanyádnak. Te nem akarod, hogy gondodat viseljük. — Te beszélni fogsz az anyámmal? — Igen. És bizonyára nem fog örülni annak, hogy .. . — Nem hazudsz? — Nem szokásom. Sokáig nézte. — Én nem láthatom az anyámat? — szólalt meg végre halk, bizonytalan hangon, attól tartva, megint csalódás: éri. — Ha velem jössz, megláthatod. Nem hitt neki mindjárt, Pépinre mutatott. — Ők azt mondták, nem láthatom. — Ha jól viseled magad, két hét múlva megláthatod. Ezt megígérem neked. Ha nem így lesz, ahogy mondom, visszajöhetsz ide. • Pépin éppen közbe akart,szólni valamit, hogy elejét vegye a további kisértésnek, amikor máris észre kellett ven­nie, hogy véglegesen elkésett vele. Huszadik fejezet Thérése csendes megadással lehajtotta a fejét, mintha azt akarta Volna elrejteni előlük, micsoda belső viharok dúl­nak benne, majd lassan megoldotta az asszonytól kölcsön vett kötényt a dereka mellől és visszatette a helyére. Ez a mozdulat többet jelentett minden szónál. Pépin megdöbben­ve figyelte. A gyerek lassan megfordult, mintha nehezére esne minden mozgás. Körülnézett a konyhaszobában, amely úgy ahogy volt, piszkosan, nyomorúságon, mégis csak biztos me­nedéke volt két héten át. Majd megkereste tankönyveit és a babáját is. Amikor mindezzel elkészült, megállt engedel­mesen soeur Marie-Anne előtt és halkan megkérdezte: — Tőlük elbúcsúzhatom? — Pépinre és az öregre mu­tatott. — Búcsúzz el! Thérése megállt előttük és kezet nyújtott Pépinnek. — Szervusz! — Szervusz! — mondotta Pépin is. Aztán az öreg sapkájáról lelógó szalagot rántotta meg. mert közben elszundikált az öreg, belefáradva a sok célta­lannak látszó és hosszan elnyúlott beszélgetésbe, amelynek menetét nem tudta követni. — Mi az? — riadt fel. — Szervusz, öreg. Nem értette. A gyerek maga nyúlt az öreg keze után, megrázta és visszatette az ölébe. — Ök nem voltak rosszak hozzám soha, — magyarázta Marie-Anne felé fordulva. — Meg is csókolhatom őket? Bólintott. Megcsókolhatja. Szelíd, mindent megértő mosollyal nézte őket. Fhérése Moisier kisasszony ügyetlenül megcsókolta Ro­bert Pivois nyugalmazott köztisztasági alkalmazottat, aztán Pépint is, aki zavarában nem tudta, mit tegyen. — Neked két csókot is adok; — világosította fel a gye­rek — Egyik Michelnek lesz, aki nincs itt. Majd add át neki, ha hazajön. <— Átadom. ______ — És mondd meg neki, hogy én elmentem és nagyon szépen köszönöm, hogy szeretett engem ... És többé már nem fogok ide visszajönni. — Megmondom, — ügyetlenül állott előtte és nagyon kényelmetlenül érezte magát. — És neked is szépen köszönöm, hogy egyszer sokat sétáltál velem, amíg ide hoztál. Azt is megmondhatom most már, hogy téged is szeretlek. De azért ne bízd el magad. Már megindult volna, amikor eszébe jutott valami más is. — Meg tudod főzni a hagymalevest? — fordult Pépin felé újra. — Megpróbálom, — mondotta bizonytalanul. Soeur Marie-Anne, elejét véve a további céltalan be­szélgetésnek, megfogta szelíden a gyerek kezét és megindult vele kifelé. — Dicsértessék! — mondotta Pépin felé fordulva, aki nagy zavarában, talán először életében, de mindenesetre utoljára, így felelt rá: — Amen. Már mindketten az ajtóban álltak, amikor a gyereknek még egy utolsó rendelkezése volt. A csokoládéját, amit Mi­chel ágyába dugott, az öregre testálja. Aztán megkérdezte még azt is, hogy körülnézhet-e még egy kicsit, mielőtt el­viszik innen. Marie-Anne nővér megértőén bólintott. Thérése még egyszer utoljára megnézett mindent, amit örökre itt hagy. Megnézte az ócska bútorokat, amelyek kö­zött élt, a tűzhelyet, amely előtt a földön fekve hált, mögötte a polcokon az edényeket, az asztalt, ahol a hagymák hever­tek, megtisztításukra várakozva, éppen akkor, amikor életé­ben először főzött volna nekik. Sose fogják megtudni, mi­lyen jó hagymalevest tudott volna főzni. Hirtelen felvette a kötényt és Pépinhez lépett. — Állj fel, — mondotta és a kötényt rákötötte, majd megindult kifelé és ennek a nyomorúságos környezetnek tizenkétéves átmeneti tündére eltűnt az ajtó mögött. Akik itt maradtak, itt töltött napjainak emlékezetével lelkűkben, zavaros gondolatok között hánykolódva, még sokáig némán, megbénultan ültek egymás mellett, mert ez a váratlan esemény valósággal fejbe kólintotta őket. A gyerek elment. Eddig nem volt különös, hogy itt volt, most lett külö­nös, hogy elment. Pépin a kötényt levette és a sapkáját fejébe vágta. Furcsa dolog ez. Valahogy úgy veszi ki magát a dolog, mintha hiánya volna. Halkan fütyürészett, hogy elejét vegye mindenféle olyan marha gondolatnak, mintha nem így vol­na rendjén a dolog, ahogy éppen történt. Az öreg Pivois lassan előrehajolva megfogta a kezét. — Mit akarsz? — Elment a gyerek? — El. — Hová ment? — Menhelyre. Ijedten, kutatva nézett rá, talán még más felvilágosí­tást is ad, de nem látszott törődni vele, csak fütyprészett tovább, A gyerek elment. A gyerek menhelyre ment. Mint halálharang az elköltözött után, úgy hangzottak gzek a súlyos szavak. — Hagytad? — kapaszkodott Pépinbe az öreg. — Ő akarta. — Nem tudhatta a gyerek, mi a menhely. Ezt'hem tudhatta. Ült Iélektelenül, maga elé meredve, mintha két for­mátlan, madzaggal összekötözött cipőjét bámulta volna és lassan, furcsán eltorzult az arca. Egészen különösen egybe­szaladtak összevissza ráncolt öreg arcának vonásai, akár­csak gyerekek sírnak; hangtalanul, kétségbeesetten és re­ménytelenül, úgy sírt az öreg is, hogy nem restellte ennyire elhagyni magát. Elment a gyerek és itt hagyta. Nem lesz, akihez szólhat, aki meghallgassa. A gyerek sírkövet rakott rá, mint a ha­lottak fölé, akik nem beszélhetnek többé soha senkivel. A furcsa nyöszörgős zajra fordult feléje Pépin és hosz­­szan, csodálkozva nézte. <—< Mit mondott a gyerek? — Itt hagyta neked a csokoládéját. Nem érted? — Nem kell a csokoládé. Mit mondott? Pépin undorral nézte a síró öreget. Hát ez is megveszett teljesen? Felállt, mert kényelmetlenül érezte magát. Meg­nyitotta az ajtót is és kinézett a ház elé az udvarra, mintha valami fontos dolga lett volna ott. Maga se vette észre, hogy abba az irányba bámul, amely felé a gyereket vitték, i A Lőcslábú megint harmonikázni kezdett, mintha csak ' megrendelték volna nála a szentimentális hangulat kedvéért, j Ez a tetves kutya se tudja megtanulni ezt a nyavalyás dalt, hogy egyre csak ezt játssza. Nem győzi hallgatni az ember. Amik or újra visszament a szobába, az öreg már nyu­­’ godtabbnak látszott. Most valami más járhatott az eszében, * mert mélyen elgondolkozott felette, mintha valami megold­hatatlan nagy probléma gyötörné. Elő is rukkolt vele rövidesen. — Az asszony is elment? — El. Az arcát dörgölte szaporán, aztán megkérdezte azt is: — Nekem is el kell mennem? V, ' Neked? Hová? Minek? !—• A lányom miatt, — magyarázta riadtan az öreg. — A lányom elment. Engem is Michel tartott el. Nekem most el kell mennem? Végre megértette, mit akar vele. — Hát menj el, — felelte egykedvűen. Hová menjek? — Hová? Ne tőlem kérdezd! Nem tartozik rám. Menj te is egy menhelyre. Sokáig elidőzött a kapott felvilágosításon, aztán az iránt érdeklődött, hogy hol a menhely és hogyan kell oda mennie. — Fordulj egy rendőrhöz, az majd megmondja neked. Nehezen felkecmergett az ágyról, szemét kimeresztve, mintha valami szörnyűséget hallott volna. — Azt mondtad, hogy rendőr? Nekem mondtad, hogy rendőr? — hirtelen felemelte a hangját. — Én tisztességes ember voltam. Minden hatóság szemébe nyugodtan bele­nézek. Éh köztisztasági alkalmazott voltam. Már megint elfogta a hirtelen indulat és a mellét csap­kodta ökölbe szorított, elszáradt kezével, a szavakat erősen hangsúlyozva. — Tisztességes ember voltam. Nekem semmi közöm a rendőrhöz. Rendőrt ajánltok nekem, disznók!?... — Ne itt járjon a pofád. A menhelyen ugrálj! — Megyek a menhelyre. De magam megyek oda. Érted? Pépin nem válaszolt. Menjen. Ott egye meg a fene. Senkinek se fog hiányozni unalmas pofája. — Megyek a menhelyre, — ismételgette gyanús éré Ilyel az öreg és körülnézett. — De már későn van. Majd holnap reggel megyek, — határozott és büszke fejtartással, becsü­letességére kevélyen, átment a másik szobába. Pépin hosszan utána nézett. Az a helyes, ha ez is el­megy. Bár elment volna már előbb is. Szép kis iársaság. Elment az asszony. Elment a gyerek. Mindenki elmegy. Kérdés, hogy Michel hazajön-e? Ügy látszik, mégis esőre állt az idő, mert odakint las­san beborult megint. Huszonegyedik fejezet Michel elégedett volt. Szeplős ma este újra beszélni akar vele. Sok olyasmire is gondol, ami másnak nem jutna az eszébe. Viszont a bank mégis az ő ötlete volt, így az is megelégedésére szolgált, hogy ezt a csavart eszű csirkefogót is ő foglalkoztatja. Szeplős okos, de ügyetlen. Jól kitervezi a dolgokat, de jómaga semmit sem tudna végrehajtani. A megvalósításhoz nem ért. De annál jobban értenek ehhez a többiek. Ügyesen válogatta össze őket. A Szép Fiú okoskodik még, de vele sem lesz baj. Megjelölt feladatát tökéletesen el fogja végezni. Ki kell tartani a megkezdett úton, nehogy egy vaklárma szétugrassza őket. Szeplős ma este eljön hozzá; nagyon tetszik neki a dolog. Vajon mit süttöt ki ravasz eszével? Ezen morfondí­rozott, amikor hazaérve belépett a konyhaszobába, ahol egyedül Pépint látta üldögélni az ágy végében. — Senki? — kérdezte tőle. — Senki. — Hol a gyerek? — Elment, — felállt, levette sápkáját és odaállva köz­vetlen Michel elé, a bal pofáján megcsókolta. — Mi az? Megvesztél? — A gyerek mondta, hogy csókoljalak meg. <— Marha! — megtörülte a pofáját undorral. Furcsa1 szokásokat akarnak ezek itt meghonosítani. — Ha a gyerek visszajön, — mondotta megfontoltan,) — el kell küldeni valahová. Szeplős fog idejönni az este. > Megbeszéljük a bankot, — kevély volt és fölényes, hogy J olyan nagyméretű dolgot üt nyélbe, amely több embert is, foglalkoztat egyszerre. A vezér minőségében tetszelgett ön­maga előtt. — Még utóbb kifecsegi a gyerek, — adta magyaráza­tát. — A múltkor is hallgatódzott. — Nem fog fecsegni. — Lehet. Mégis vigyázni kell nagyon. — Nem fog fecsegni, — ismételte meg Pépin olyan kü­lönös hanglejtéssel, hogy Michel felfigyelt rá. í—< Miért nem fog fecsegni? — Elment és nem jön többé vissza. Mozdulatlanul állt a konyhaszoba közepén. — Egy apáca jött érte, — magyarázta Pépin. — A men­helyre vitték. — Te itt voltál? ' i — Itt. • 1 — Miért engedted, hogy elvigyék? — Magától ment. Mit tehettem volna? . .. Mit bámulsz rám? A te hibád, hogy elment. Nem sokát törődtél vele. Hagytad magad kiszolgáltatni. Meg se simogattad. i—i De szerettem. — Azt nem tudhatta. — Ezt tudni kellett volna? — Lehet, — Morfondírozott Pépin. — De nem tudta. Ajándékot se vettél neki. i—» Micsoda ajándékot? — Aki szeret valakit, ajándékot vesz neki. Nem hal­lottál még róla? Ennek is vehettél volna valamit. —< Mit? — Kis szalagot. Kis piros szalagot a hajába. Szocia­lista vagy. Tudhattad volna. Michel nem felelt rá. Odament az asztalhoz, egy ott heverő kanalat minden különösebb ok nélkül félretolt és leült egy székbe. — Ez még nem minden, — jegyezte meg Pépin, hogy a továbbiakról is értesítse. Jobb, ha egyszerre átesik min­denen. (—i Az asszony is elment a szeretőjével, — a cipője orrát vizsgálgatta és onnan sandított lopva rá. Fia megkér­dezi, kicsoda, azt is megmondja neki. De Michel nem kér­dezte, csak megismételte önmaga elé meredve, amit a másik mondott neki. — Az asszony is elment. — El. — Nem mondott semmit? — szólalt meg végre újra Michel. , — Ki? Az asszony? — Nem. A gyerek. — Azt mondta, nem jön többé vissza. Mondjam meg neked. Köszöni a kedvességedet. Nekem is megköszönte, hogy . .. Szóval megköszönt mindent. .. — Mást nem mondott? — Még azt is mondta, hogy csókoljalak meg helyette. Ez megtörtént. Hosszan nézte, mintha azt forgatná a fejében, nem hazudik-e a másik és a színtiszta igazat mondja-e, anélkül, hogy valamit is elhallgatna belőle? — Hát csókolj meg! — bökte ki végre és felállt. — Már megcsókoltalak. — Akkor nem figyeltem, — szabadkozott Michel. —> Most csókolj meg, hogy tudjam! Őszinte csodálkozással nézte. Kétszer is meg kell csó­kolni a pofáját, mintha nem lett volna elég egyszer is. — Már megkaptad. — Nem érted, hogy nem figyeltem. — Mit makacskodsz? Nem kettőt küldött a gyerek, csak egyet. A másikat nekem adta. — Nem fogtad még fel, hogy nem' tudtam róla! Most add át, amikor már tudom. Nem könnyen szánta rá magát, hogy megtegye. Michel áhítattal lehunyta a szemét és úgy tartotta oda borostás pofáját. Pépin előbb megnézte alaposan, mintha a helyet ke­resné rajta, ahol olcsóbban megússza. Jobb túlesni rajta mi­nél előbb. Gyorsan és nem valami gyengéden végzett vele. Aztán visszaült az ágy végébe, szája szélét megtörölve. Michel egy darabig átszellemülten egy helyben állt a konyhaszoba közepén: — Elmegyek a gyerekért és visszahozom, — mondta. <—> Nem tudod, hová vitték. — Addig keresem, míg meg nem talál om. — Megállj! És a bank? Most mondtad, hogy idejön Szeplős és megbeszélitek .. . Nincs benned semmi köteles­ségtudás? — Semmi se érdekel, — intézte el határozott hangon. — Nekem a gyerek kell. Nekem még sohasem volt gyere­kem. Eddig nem is tudtam, mi az a gyerek. . . De most, hogy megcsókoltál, mindjárt megértettem. . . Most ez a csók .. . — megakadt, mert majdnem elsírta magát. A szája széle megremegett. Nehezen, de erőt vett magán. Kihúzta magát, de egyben szinte alázatosan, könyörögve mondta a másiknak: — Nem tudsz visszatartani, Pépin. Ne is próbáld meg! Nekem kell a gyerek. Nem tudnék nélküle élni. Megyek és visszalopom. —Vége az első résznek — MÁSODIK RÉSZ Első fejezet' '3 * -*5 A következő évben, pontosan január 26-án Meranton­­ban, A Nid kertjében, a száraz ágú körtefa közvetlen szom­szédságában váratlanul kivirágzott a mandulafa. A környék­beliek e ritka jelenségnek csodálatára jártak. Egészen különös esemény volt. És éppen itt Meranton­­ban, ahol már az is eseménynek számított, ha az erdőnek kanyargó elhagyott úton valaki idegen megjelent. Ilyenkor lélegzetét visszafojtva figyelte az egész környék az idegen utas lépteit. Uramisten! Üj ember Merantonban! Ebben az istenháta mögötti helyen. Egy üstököst sem figyeltek volna szorongóbb bámulattal. Vajon mit akar? Csak embertől kell tartani,, akármilyen békésnek látszó ártatlan szándékkal je­lenik meg valahonnan ismeretlen helyről jön, ismeretlen szándékkal szívében és úgy nézelődik maga körül, mintha ő is csodálkozna. Az is csodálatos volt, hogy éppen a Nid kertjében virágzott a mandulafa, az erdőnek kanyargó út felé kiha­jolva. Talán, hogy könnyebben hozzáférjelek azok, akik csodálatára jártak, mint zarándokok és szájról-szájra járt a hír: ! — A Nid kertjében kivirágzott a mandulafa. Valami különös égi jelet láttak benne, amelynek titkát még nem sejti senki, de óvatosan, vigyázva kell elmélkedni felette. Valami nagy változást jelent, lehet, hogy nyomorú­ságot, éhínséget, vagy valami más katasztrófát', mert ok nél­kül nem virágzik a mandulafa január végén. A tél is furcsa volt az idén, mintha meggondolta volna magát a természet, sehogy sem igazodott a naptár szerint. Hol az eső esett, hol ragyogóan sütött a nap, de téli hideg­nek nyoma se volt. Nagy változások előtt áll a világ. Üjra háború lesz, vagy járványos betegségek, kolera, pestis, vagy más egyéb, de jó semmiesetre nem származhat ebből, az már bizonyos. A virágzó mandulafa híre a Petites Soeurs des Pauvres merantoni La Providence-jába is eljutott, de itt már nem fűztek hozzá semmi különösebb kommentárt. Enyhe a tél, az állandó napfény félrevezette a mandulafát. Tavaszt ha­zudott neki és elhitte szegény, míg a többi fák ellentállva a kisértésnek aludták tovább is téli álmukat. így magyaráz­ták a kedves nővérek az árva lányoknak, akiknek La Provi­dence volt a lakóhelyük. La Providence-nak is volt kútja. Harminckét méter mélyen a föld ölébe ásva, de egyszer csak valahogy kiapadt és nem adott több vizet. Ilyesmit nem lehet megmagyarázni, tudomásul kell venni. Nagy bajt nem okozott. Az erdő szé­lén, a hegyoldalban forrás csurgott fáradhatatlanul, a sziklák mögül. Vize üdébb és jobb ízű. Messziről, a föld öléből jött, kristálytisztán. Ide jártak La Providence-ből vízért, kétkerekű kocsival, rajta hatalmas víztartállyal, amit egy kis csacsi hú­zott, bánatos fejét Iehorgasztva, végtelen türelemmel. Na­ponta kétszer fordultak vízért. Kora reggel és kora délután. La Providence a kis falutól távolabb, az erdő szomszéd­ságában volt és maga az erdőnek egy kihasított része képezte hatalmas kertjét, amelyet szépen megrendszabályoztak, be­gyepesítettek és itt-ott virágágyakkal díszítettek a szépen kanyargó utak mentén. Itt éltek azok a kislányok, akiket elhagytak szüleik, minden gondjukat elvetve, vagy meghaltak, vagy más mó­don segítettek magukon és egyszerűen elhagyták valahol az akaratuk ellenére világra tévedt gyereket. Mégis többnyire vidámak voltak ezek a kölyöklányok. A szemük ravaszul csillogott, arcukat pirosra csípte a vidéki levegő és jóval többet nevettek, mintha nem történt volna velük soha semmi baj. Volt köztük hároméves, aki vigyázva totyogott, kerekre meresztve szemeit, de voltak tizenhatévesek is, akik riadtan feküdtek le éjszakánként, mert arra gondoltak, egy napon kikerülnek innen az életbe, amelyet nem ismertek és inkább féltek tőle, mintsem vágyakoztak volna utána. A kisebb ár­vák gondját a nagyok viselték, akik még gyámoltalanabbak voltak és hű kis kutyaként lesték kismamá -jukat és sokszor olyan szeretettel ragaszkodtak hozzájuk, hogy így egy-egy kitolta a tizenhatéves lányok fájdalmas búcsúját La Provi­­dence-től, mert mindenki nehéz szívvel érkezett ide és mégis nehéz szívvel távozott innen. A távozásra Ítélt lányok szelí­­debbek és csendesebbek voltak a többieknél. Magavisele­tükkel igyekeztek kiérdemelni további otttartózkodásukat, pedig ilyesmi csak ritkán és kivételesen fordult elő. ____i i j (Folytatjuk) ‘ Vaszary Gábor: A PÓK című könyvét . . példányban. Mellékelem a vételárat példányonként 10.50-et. NÉV .......................................................................................... CÍM .......................................................................................... VÁROS ................................................................................ ÁLLAM. ZIPSZÁM ...............................................................

Next

/
Oldalképek
Tartalom