Magyar Újság, 1977 (67. évfolyam, 2-49. szám)

1977-04-14 / 14. szám

1977. ÁPRILIS 14. MAGYAR ÚJSÁG 5. OLDAL BUJDOSÓ KÖNYV — Folytatás — Hang nem hatott át hozzám. Csak a lépésem alatt visszagördülő kő ütött lucskos,!csattogó zajt mögöttem. Lgy ág roppant az erdőn, mintha csontvázujjak hajlították volna hátra egymást, tehetetlen kínban. . . Ha ma éjjel sem tar­tóztatnák le Károlyit és társait? Megint eszembe jutott Dosztojevszkij regénye és a gondolataim közül megfoghatat­lanul, hirtelen előjött egy rekedt, gonosz emberi hang kiál­tása: ' Vesszen lisza! ... A köd nyirkos hidege átjárta a csontjaimat. Belső fázást éreztem . . . Vesszen I isza! Egyre hallottam még. Úristen, hány év óta készítették elő ezt a vad kiáltást az elvakult politikusok, a könnyelműen politizáló szalonok és a sajtó majdnem valamennyi lapja az utcán, a kaszárnyákban, a gyárakban, az egyetem aulá­jában, a piacon, a pincelakás és padláslakás között, minden emberi odúban. Hány év óta! Irgalmat nem ismerő követ­kezetességgel folyt a munka és a szörnyű siker megérett. A tömegek szemében ma már nem bűnös az, aki 1 isza ellen tör. Szabad préda a léte. A lelkek készek. Az utca csőcse­léke ellentmondás és fenyítés nélkül ordíthatja, hogy haljon meg egy ember: Vesszen 1 isza! Nem tágított többé mellő­lem a förtelmes kiáltás emléke. Végtelen nyugtalanság fo­gott el. Napok óta nem beszéltem senkivel, aki I isza környe­zetéhez tartozott, itt van-e? Ehnent-e? Bár elment volna! . . És ballagtam a hegyi úton, a rekedt kiáltás pedig jött utá­nam, mint egy rossz szándékú csavargó, jlitt és gyötört és nem bírtam többé szabadulni tőle. Éjszakára még nehezebb lelt a köd a ház körül. Szem­közt nem látszott az erdő és a hegy éle sem látszott. I úl, messziről, a város irányából, elvétett puskalövések hallat­szottak. A sötét hidegben olyan magányos lett a ház, mintha kikapcsolódott volna minden közösségből. Az emberi sorsok szálai szétszakadtak, semmit sem tudtunk, ami rajtunk kívül történt. A házat nagy, szürke palánkjával körülkerítette a köd. A telefonközpont nem felelt. Süket csend bizsergett a hallgatókagylóban. Odakinn köröskörül puskalövések dör-1 rentek a hegyek alatt. Most már jöttek felénk. Egyszerre a kert alján szólt egy fegyver. Aztán még egy. Ez a közel-1 ben volt! Egy golyó beJevágódott a gesztenyefába az abla­kom alatt. Szokatlanul, idegenszerűen hatott. Egy pillanat­tal később már úgy rémlett előttem, mintha mindez más­valakivel történt volna. Mintha nem én élném ezt át, csak egy könyvben olvastam Volna róla. Eloltottam a lámpát, hogy világos ablakom se legyen céltábla és a sötétben letapogatództam a földszintre, anyám ajtajához. Az ajtó alatt keskeny fénycsík látszott a parketten. Ő is ébren volt. Benyitottam: egészen csendesen ült az egyik kényelmetlenül magas, régi széken. Az ajtónyílásra vissza­fordult és tekintetünk találkozott. Egy darabig nem szóltunk. Odakintről semmi sem hallatszott többé. Hál már nem lövöldöznek? >— kérdezte kis vártáivá anyám azzal a csodálatos nyugalommal, melyet mindenkor viszontláttam az arcán, amikor az élet kíméletlen és követelő volt hozzá. < Majd csak elmúlik. Ezt is át kell élnünk, —. mond­tam, hogy valamit mondjak. Anyám egy kicsiny, láradt mozdulatot lelt, mintha el akarta volna odázni magáról aggódó tekintetemet. — Vigyázz, hogy meg ne hhülj. Hideg van . . . Ebben a percben kinn az úton beszéd hallatszott. Va­lami eszembe jutott. Ha betörné nek . . . A pénzt kellene eldugnunk. Minden eshetőségre . . . Most nem kapunk másikat, ha élvinnék. Anyám egy pillanatra megütközve nézett rám. Persze. És már átjött ő is a régi világból, a védettségből, a biz­tonságból az új világba, a védtelenségbe, a bizonytalan­ságba. A sötét hallban a szőnyeg alá csúsztattam a pénzt. Közben kétszer is félbehagytam. A kapu táján megint beszéltek kint az úton. Hangok hallatszottak, hosszú tana­kodás . . . Lépések mentek odébb. Óvatosan indultam lel a lépcsőn és vigyáztam, ne vehesse észre senki, hogy a ház még ébren van. A szobám mintha kih ült volna, mialatt lenn jártam. Ügy rémlett, mozdulatlan lekete víz fog körül, éreztem a hidegségét a homlokomon is, a kezemen is. Sok áig állt; iJD egy helyben. Odakinnről ezalatt szüntelen haldoklás hal­latszott be hozzám. Az ablak alatt a gesztenyefa hullatta a lombját. Dermedt megadás. Levelek nagy hullásának ideje: novemberre virradó éjszaka . . . Suhogó, csörgő, halk, kísér­teties nesszel volt tele a levegő, Mintha óvatosan sokan jár­­nápak a kertben és lopódzva vándorolna elfelé az erdő. Soha nem érzett reménytelen szomorúság szállt meg. Elmegy az ősz a hegyekről, lassan, éjnek idején. És reggel­re nem lesz itt többé. A tél pedig jön feltarthatatlanul és cipeli magával a havat, a kínt, a fázást, az ismeretlent és talán a lehetetlent is. Mi vár reánk? A láthatatlanban, mint az idő ketyegése, szüntelen, ájult nesszel hullottak a levélek. Lövés dörrent valahol mesz­­sze. Egy kutya vonított a kertek alatt. Furcsán, ijesztően vonított, mintha halott lenne a gazda házánál . . . Megint valaminő rendetlenség támadhatott a homlokom mögött. Egy eliramló kis őrültség. Egyszerre nem bírtam többé el­hinni, hogy kutya vonít. Az éjszaka vonított egész Magyar­­ország felett. November /. Reggel megtudtam, hogy Tisza Istvánt megölték . . . Odalenn a folyosón csöngött a telefon. Mintha a tegnapi némaság után élesen, követelődzve a város kiáltott volna ki hozzánk az erdők közé. Kellemetlen vonakodást éreztem magamon, mikor fi kagylót leemeltem a horogról. A csengés megszűnt, jellegtelen távol kattogás lett belőle. Soká tartott, közben a rácsos ablakon át kinéztem a kertbe. Értelmetlenül a jégverem nádfedelét néztem. Végre csend lett a hallgatókagylóban. Megismertem Géza testvé­­" rém hangját. A városból beszélt és tudakolta, hogy van anyánk, hogy telt el az éjszaka? Odabenn egész éjjel lö­völdöztek, fegyveres teherautók száguldoztak az utcákon, aztán mondott még valamit, amit nem hallottam tisztán. Megint az előbbeni furcsa, helső vonakodás fogott el. Félni kezdtem attól, ami mindjárt bizonyosság lesz és ami aztán nem változik meg soha. Szörnyű szerencsétlenség Hő­érzete szorította össze a torkomat. De hát mi történt? Szegény I isza István . . . Még mindig a jégverem nádfedelét néztem, egy hosz­­szú szálat, melyet valamelyik őszi vihar kicibált. Mereven, szinte a fájásig mozdulatlan szemmel néztem, mintha a te­kintetem meg akart volna kapaszkodni benne. Csak egy nádszál volt, de hát most már minden csak nád volt, ami­ben meg' lehetett kapaszkodni. Egyszerre elsüllyedt a kert. Az ablakrács sem látszott többé, elfutotta a könny a sze­memet. A testvérem hangját hallottam megint. Hallgatásomból azt hihette, nem értettem meg, amit mondott. Megismé telte: *—■ Ő az egyetlen halottja a forradalomnak. Katonák öl­ték meg. Behatoltak a lakásába és . . . felesége és Ahnássy Denise előtt egyonlőtték. ^ Gazemberek! A telefonközpont szétkapcsolt. Egy idő múlva érezni kezdtem a meszelt fal hidegét a hátamon. Csak ekkor vet­tem észre, hogy támaszkodom, hogy a fejemet is nekitá­­masztottam a falnak. Szegény emberi teremtés! Elhagyatott, magányos, árva ember! Senki se védte meg. Nagy órájában egyedül asz­­szonyok voltak mellette: Az asszony, aki mindig ott van a kereszt lábánál. És hirtelen, mint egy borzongás, átfutott rajtam I isza kínszenvedéses utolsó pillanatainak a sejtése. Hogy fájhatott neki kiszolgáltatottságának a tudata, hogy tiltak ózhatott nagyszerű agya a megsemmisülés ellen, hogy lázadhatott benne a még el nem használt hatalmas élet. I isza István halott! Mii yen rettenetes üresség támadt ettől a három szótól. N incs többé! És nincs többé, aki Magyar­­országon minden súlyt visel, kit mindenért okolnak, aki mindenért felelős. Milyen nagyon kihűlhetett tegnap óla, milyen merev és tehetetlen lehet. A súly és a felelősség pe­dig, melyet egymaga viselt, szétoszlik az ég alatt. Eddig egy ember bírta, vajon elbírja-e ezután egy egész ország népe? Mialatt szorongva kérdeztem ezt magamtól, egyszerre úgy rémlett, valami rám nehezedik, amit addig nem ismer­tem és én is hordozója leszek óriási, láthatatlan terheknek. Nagy örökhagyó kicsiny örökösei . . . Én is, mások: is, min­denki, aki magyar. Szegény i isza! Erényeiben és hibáiban fajának volt a fia. Hű és istenfélő volt. becsületes, hiszékeny és dacos, büszke, bátor és megvádolt és magányos, mint a régi Ma­gyarország. Gondolatomban rejtélyesen kezdett összekapcso­lódni Tisza és az ország. Olyan ellenállhatatlanul kapcso­lódott a két fogalom, hogy szinte már egynek éreztem és nem bírtam egymástól különválasztani. Megölték! ^ I Sokan lesznek, akik nem fogják ezt a szót megérteni. De azért I isza István ma mégis kiterítve fekszik, minden magyar házban véges-végig az országon, minden házban, minden tanyán, minden kunyhóban, ott is, ahol nem tud­ják, ott is. ahol nevetnek. Az újságkihordó gyerek benyitott a folyosó ajtaján és bedobta az újságokat. A lapok ívben repültek szanaszét a íöldön. Nem szóltam neki. pedig talán várta, mert vissza­nézett a hatást kémlelni és kihívóan, szemtelenül nevetett, í egnap még nem mert volna ilyet lenni. Mára mór ide is kijutott a változás. Mii yen Lamar ment, ez gyorsabban jár, mint a civilizáció. Annak évek kellenek ilyen útra. Eelszedtem a lapokat a földről. A Budapesti Hírlap, a Pester Lloyd . . . egynek sem volt gyászkerete. Szomorú behódolás látszott a ,régi I isza-párti lapokon, valaminő kény­szer fojtogatása érzett rajtuk. Haláláról szinte eldugva írtak szürke tudósítást, míg a Pesti Hírlap riadóval ünnepelte az úgynevezett Nemzeti I anácsot és Hatvány báró Pesti Naplója mámorosán tobzódott a forradalom győzelme le­lett, melynek egyik előkészítője volt. A hangja még ízléste­lenebbnek rémlett, mint különben. I iszáról cinikusan írt és gyáván kicsúfolta özvegyét. A királyt Habsburgi Kórolynak nevezte és nyomtatott hasábjain kikiáltotta Magyarország számára a köztársaságot. A magyarországi liberális és radikális sajtó levetette utolsó álarcát: mezítelenül látszott az arca, amely sohasem volt magyar. De ez a gondolatom hamar elhúzódott és újra belenyilalt a lelkembe szerencsétlenségünk tudata. Hogyan fogom Anyámnak megmondani? Lassan, tépelődve mentem át a halion, szobája felé. Mikor benyitottam, olyan kérdőn nézett rám. mintha várt volna valamit.- Nos? Mi történt? . . . Kerestem a szavakat, hogy könnyebb legyen a hír. Aztán magam sem tudom, hogyan, már ki is mondtam. /—Megölték liszát! Röviden hangzott, mint mikor a fejsze alatt egy élőfa kidől és rendet vág az erdőn, amerre zuhan. Sohasem logom elfelejteni a hirtelen fájdalmas elvál­tozást anyám arcán. Ö, aki mindig nyugodtnak tudott lát­szani, két kezével a halántékához kapott: — Mi lesz velünk? Nem szavak voltak ezek, zokogásból lelt az, amit mon-Szinte elakadt a lélegzetem, olyan szenvedés volt őt így látnom, akit jóformán sohase láttam sírni. Készületle­nül ért a kétségbeesése és mert nem tudtam semmit se mon­dani, megcsókoltam a kezét. Aztá n sokáig hallgattunk. — Hogyan történt? — kérdezte végre olyan bágyadt hangon, mintha a hallgatásunk alatt fárasztó, nagy utat tett volna meg. — Katonák! —< És odaadtam neki az egyik újságot. Magam a Pesti Hírlapot kezdtem forgatni. Szemem alatt futottak a sorok: . . . Diadalmas forradalom. A Ma­gyar Nemzeti Tanács átvette Magyarország felett az ural­mat . . . Mától fogva a magyar alkotmány nem a régi többé! A király az összes polgári és katonai hatalmat Károlyi ren­delkezésére bocsátotta, hogy az országban a rendet fenn­tartsa.” — Fordítok a lapon: — “A katonai csapatok egy­másután csatlakoznak a Nemzeti I anácshoz. A f őváros vezetősége alávetette magát a Nemzeti Tanácsnak. A tőzsde csatlakozott, a vasutasok, a villanyoskalauzok . . . “Andrássy Gyula gróí, az utolsó közös külügyminisz­ter lemondott! Össze vissza hírek következtek. Becs: Ausztriában is------------------------------------—-T-—r----:------------........ ■ i KÖNYV ELŐJEGYZÉS TORMAY CECIL: I BUJDOSÓ KÖNYV i i című könyvét két kötetben, vászonkötésben. I \ A kél kötet (kötetenként 300 oldalon felül) bolti ára \ 23 dollár lesz vászonkötésben. Azoknak, akik a könyvet elő­­jegyzik és az árát beküldik. 20% kedvezményt nyújtunk és \ a postadíjat sem számítjuk fel. Kérjük, támogassa ezt a könyvkiadásunkat. A legszebb * karácsonyi ajándék lesz! Az előjegyzési ár összegét 23 dollár helyett $20.00-t < mellékelem. ö I ormay Cecil: Bujdosó könyv . V j G ^ T- y ..... 1 ......... 1 ......... — ' ■ ■ • / Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú, romlott és tehetség­telen főúr nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészéges, hogy; talpig férfi és hatalmas és uralkodó. A nyomorék irigy gyű­lölete volt ez az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben. És környezete, saját céljai érdekében, bánni tudott vele.! Hozzá közellállók több nyilatkozatát ismételték meg előttem. Károlyi sohasem titkolta Tisza ellen gyűlöletét. Számtalan­szor mondotta, hogy nem nyugszik addig, amíg el nem pusz­tította. Ha módjában áll, szívesen elküldte volna legna­gyobb politikai ellenfele özvegyének már a házszabályra-r vízió parlamenti harcai idején a mostani részvéttáviratot. Akkor, mi kor a műtét előtt álló, félig vak 1 iszát, Széchenyi Aladár gróf és Pallavicini György őrgróf után, mint har­madik hívta párbajra jóformán ugyanegy héten. Gyűlölete ekkoriban lett ollhatallanná, mert lisza István, a nagyszerű I vívó, mint a politikában, úgy a mérkőzésben sem vette ko­moly elleni élnék, játszott vele és végül a harcképtelenségig elpáholta kardlapjával a fegyveres elégtétel órájában. Ezt nem bocsátotta meg soha . . . Elgondolkozva, szinte öntudatlanul forgattam az újsá­got. Egy rendelet fogta meg a ligyelmemet: A Nemzeti Tanács nevében gróf Károlyi Mihály, dr. Pogány József és Magyar Lajos azt a parancsot adták ki: hogy az összes fővárosi színházak november elsején rendezzenek díszek)-; adási.” Díszelőadások! Öltsön lobogódíszt egész Budapest és minden vidéki város! És Magyarország halálos ágyán vívó­dik és I isza István ravatalon fekszik . . . Összefacsarodott a szívem. Olyan égő és kínzó volt a fájdalom, hogy kétség-,* beesetten kívánni kezdtem, bár múlnék az idő és már tóm-/ pultan, messze mögöttem lenne mindez. Egyszerre elcsodálkoztam: ezekben a percekben meg tudtam hallani a nedves fa sistergését a kályhában és azt ’ is láttam, hogy Aíbach régi kis arcképe ferdén függ a fehér , falon. Megigazítottam. Az élet élt tovább és odakint szitált a köd. Az ablak üvegén cseppek támadtak és leperegtek. Pergett a köd a levegőn át, nesztelen, mérföldes könnye­­zéssel. És ebben a végtelen könnyezésben némán torpant meg magas, vörös cseréptetője alatt a mi szürke nyári há­zunk. Mikor Anyám szobájából kimentem, Béla öcsémet lát­tam meg a hallban. Háttal á Ht fel ém, a kertbe nyíló üveges ajtó előtt és egészen mozdulatlanul nézett ki a ködbe. Kard­ja a lelcsavart szíjakkal és a tiszti sapkája az asztalon le­­küc It. A sapka rózsája még érintetlen volt. Egy darabig csendesen figyeltem őt és lassú, mély szá­nalom szállt fel benném. Ö is egyike a százezreknek. Neki; még rosszabb, mint nekünk . . . Mint tartalékos tiszt vonult be 1914 augusztus első napján dzsidás ezredéhez. Azután mindig csapatnál szolgált, sokszor a gyalogságnál, míg vég­re, hosszú háborús évek után, súlyos betegen tért haza Jamiano alól. A fejezet lezárult. A Dráva-mente, Przemis- Iany, a lembergi csata, a téli Kárpátok, Besszarábia és aAi, kőpokol: a Karszt. Sok magyar halál és magyar becsület nagy útja. Végigjárta valamennyit. És most itt. áll, mint egy aggastyán és néz ki av ködbe és kardjára felcsavarta a szíjakat. Csak akkor vette észre, hogy a szobában vagyok, mikor nevén szólítottam, felém fordult. Mozdulatánál a zubbony olyan üresen lóbálóHott. mintha csontvázra lenne akasztva. Beesett arcán, a szája mellett, mély lila árnyékok hú­zódtak. Nagyon izgatottnak látszott. Mondani akart vala­mit, aztán abbahagyta és másba kezdett. A városbe indultam, de nem bírtam a gyaloglást, vissza kellett jönnöm. — Mialatt beszélt, tisztán éreztem, hogy egyebet mond, mint amire tulajdonképpen gondol. Fáradtan, szinte úgy, mintha a teste kissé zuhant volna, leült egy székre és az asztalra könyökölt. »— Benn, Pesten katonaszökevények a népszóno­­kok. Felmentettek és bujkáló defaitisták a vezérek és minket kicsúfolnak. Az új kormány a gyávaságot és a becstelen­séget ünnepli. Ide jutottunk! De hát akkor mire való volt az egész? ■»— Hangjából négy év minden szenvedése beszélt és beteges arcán végigfutott a könny. Hirtelen kinyújtotta sovány kezét a sapkája után és mintha nagyon érdekelné, lehajtott lejjel a sapkarózsát kezdte nézni. «—< Az enyémet nem fogják letépni. — Egyszerre elhallgatott és felpillantott rám: —- Tudod már, hogy mi történt tegnap a Hermina­­úton ? I udom. Felállt és megint visszament a kertbe nyíló ajtóihoz és egészen mozdulatlanul kinézett a ködbe. I Estefelé átjött a szomszéd majoros. Régi hű emberünk j volt és most a maga egyszerű módja szerint, szinte bizonyí­tani próbálta a hűségét, mintha jóvá akart volna tenni v.a- i lami rosszat, ami velünk történt. Megkérdezte, volna-e szük­ségünk zöldségre? Csak tessék szólni. Van még vala­melyes a kertünkben. < És ez a gyámolító gondoskodás job­ban átéreztette velem azt, hogy társadalmi osztályunk he lyet cserélt a világban, mint az utcai nép kihívó durvasága. (loly latjuk) felborult a rend. Egy Renner nevű szociáldemokrata képvi­selőt bíztak meg az állami kancellária vezetésével. A kül­ügyminiszter Stürgk gyilkosának az atyja, Adler Viktor szociáldemokrata képviselő lett. Tovább keresgéltem. A Nemzeti T anácsnak egy prok- j lamációján akadt meg a szemem: . . .' virágos és vémélküli forradalmunk örök hálára fogja kötelezni a nemzetet mind-! azok iránt, akik az újjáteremlő munkában önzetlenül fára- 1 doztak ... A lap végén kezdtem kutatni. Egy kisbetűvel szedett hír újból megállította a tekintetemet: ‘‘A vezérkar jelentése: A hadsereg főparancsnoksága már október 29-én reggel, parlamentéire útján összeköttetést létesített az olasz hádvezetőséggel ... I riesztet angol flotta szállta meg . . . A király elrendelte, hogy: “A flotta, a tengerészeti intéz-1 mények és más, a tengerészet tulajdonát képező dolgok fo­kozatosan átadassanak a zágrábi, illetve pólai helyi bízott- ^ Ságoknak . . . Az újságoknak minden szava ököllel csapott az ember szeme közé. Gyalázat, szégyen, megaláztatás. És a vere­ségnek ebben a tébolyt ló zajlásában, Magyarország össze­omlásának ebben a cinikus gyászjelentésében, szembeötlő helyen ott parádézott Károlyi Mihály parancsa: A Ma-I gyár Nemzeti Tanács elrendeli, hogy a nép győzelmének örömére, amely örökre kiirtotta a háborút, öltsön lobogódíszt I egész Budapest és minden vidéki város. j Förtelem! < Anyám félredobta az újságot: <— OT j vastacl azt a körtáviratot, amelyben az ő nemzeti tanácsuk i közli Magyarország népével, hogy Budapesten átvette a ha­talmat és . . . "egyetlen csepp magyar vér sem folyt ?; Károlyinak és társainak nem magyar vér a Tisza István | vére! . . . Ekkor akadtam rá a Pesti Hírlapban leghátul: A véres szabadságnak áldozatul esett gróf 1 isza István. — Úgy eldugták, hogy nem tudtam megtalálni, mondta anyám. Fennhangon olvasni kezdtem: A Hermina-út 35. szám ^ alatti villában, a gyilkosság délelőttjén egy katonatiszt és ' egy polgáriruhás férfi jelent meg. Bebocsáttatást kértek. Tisza dolgozószobájában fogadta őket. < Mit óhajtanak? A civil válaszolt: — Ön rejtegeti azt a disznó cseh ügyészt, aki a vádat képviseli ellenem? ,—• Nem rejtegetek senkit sem. Az idegenek hamarosan eltávoztak . . . Minden való-1 színűség szerint csak előzetes kémszemlét tartottak, hogy ojl-, hon van-e T isza, akiről azt híresztelték a városban, hogy nincs Pesten Ezután a gyilkosság részleteinek feltűnően takarékos és rideg leírása következett, melynek minden szavából kiér­­zett az újságíró óvakodása, nehogy valami módon részvétet ‘ és szánalmat ébresszen a boldogtalan nagy áldozat iránt. ! A tudósítás szárazon folytatódott: j “Napközben a külső Hermina-úton, a villa tájékán i sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra, tájban I nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kerté pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. I A T isza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegy­verezték és benyomultak a villa halijába. Az inas útjukat j állta. A zajra előjött T isza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt A ka­­lonáüszemrehányással illették: ,—< Öt éve háborúskodunk miattad ... Te vagy az oka az ország pusztulásának! Aztán rákiáltottak, hogy legye le a revolvert. Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! — Tegye le! — kiáltott egy harmincévesnek látszó nyur- : ga, szőke ember. —- Nem teszem! /—* Álljanak félre a nők! Nem állunk! I isza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. ; ^ Na, hát,mit akarnak? r— Maga az oka a háborúnak! I udom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka. ■ ' ,—' Négy év óla vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte! ,—< Nem én vagyok az oka! ^ Állj anak léire a nők! < Semmi válasz Maga j hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás . . . Három lövés dördült. I isza előre bukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. • A harmadik Almássy Denise arcát érte. j i Végem van, - mondta 1 isza, < ennek így kellett lennie ... | A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, el­siettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják. Eddig tartott a Pesti Hírlap tudósítójának a beszámo­lása. Anyám egy pillanatig megdöbbenve nézett rám, aztán kételkedőén megrázta a fejét: Valami kimaradt ebből a leírásból. Nagyon valószínűtlenül hangzik. Magyar kato­nák nem óin ek asszonyok előtt. — Pszichológiai abszurdum, ,—■ mondtam én ilyen! beállítás csak pesti újságírónak a képzeletében terembe-1 tett. Frontkatonák nem tartottak volna politikai előadást, ha ölni akarnak. Lalán berohantak volna és leszúrták volna Tiszát, de ilyen hideg, gyáva és megfontolt orgyilkosság j nem vág a magyar természethez. Valahogy másként lehetett | ez . . . j i—' Akárhogy ás volt, — sóhajtotta anyám, <— rettene-1 les, hogy megtörténhetett . . . Szegény Tisza Istvánná! i Egy rövid hír a lap alján, róla mondott valamit. Ká­rolyi Mihály gróf részvéttávirata gróf Tisza István özvegyé­hez: Emberi kötelességemnek tartom, hogy legnagyobb po­litikai ellenfelem tragikus halála lelett őszinte és mély rész­vétemet fejezzem ki. Károlyi Mihály.” Anyám arcán irtózat látszott: — Hogy nem átallotta j odatolakodni! Károlyinak ez a vakmerősége szinte csúfolódóan hang­zott a holt I isza emlékével szemben és hitvány kegyetlenség volt azzal a hűségében nagyszerű asszonnyal szemben, aki előtt nem, volt titok az a gyűlölet, mellyel Károlyi Mihály ('■vek hosszú során át a férje ellen izgatta a tömegeket. A gyűlölet eredete mély volt és engesztelhetetlen, mert nem eszmei ellentétekből, hanem fizikai ellentétekből, Ká­rolyi organizmusából sarjadt, A degenerálé farkastorkú

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom