Magyar Újság, 1977 (67. évfolyam, 2-49. szám)
1977-10-27 / 40. szám
1977. OKTÓBER 27, MÄGYÄR ÜJSÄO B. OLDAT Tormay Cecil: BUJDOSÓ KÖNYV — Folytatás <— . . . Köd . . . ragadós, sűrű köd. Fuldokolva jár az ember egy elátkozott tájon, tapadó, nehéz sárban tántorog és megállni és menekülni nem lebet. Egy megjelölt város a börtönünk. A tűzhelyei hidegek, világossága nincs, a házak kapuja nem áll nyitva sehol. Zsákba végződnek az utcák és a zeg-zugos fordulóknál valami, amit nem látni, hidegen lehel az ember szeme közé. Kitérni sem lehet soha. Menni kell vak ablakok alatt, a ködben, visszhangtalan halálsikátorokon át. A házakból nem néz ki senki és senki sem int. Enyvesen lucskos a levegő, mint förtelmes, nedves kéz odatapad az ember szájára, egyszerre nem bírunk tőle Iélegzeni. Olykor úgy rémlik, eliramló testek surfodnak hozzánk, nem látszanak, csak érezni lehet őket. Félelem és kín borzongat, de ha meg akarunk fogódzni, tapogalódzó kezünk alatt kísértetiesen engednek a falak, mozdulnak a kapuk. Nincsenek bezárva, csak támaszkodnak és halkan befelé nyílnak. Mögöttük áll valaki és vár, nyitott szemmel vár a sötétben és egy iszonyú hírt tud: Magyarországból valami megint elveszett... A szomszéd utcában pedig, i—< mindig a szomszéd utcában —- puha, hangtalan járással járnak, ugrásra készen vörös fenevadak ... Ez most az élet. Köd, sárga, tapadó köd, melyben a sáron csúszik a város, csúszik házaival, utcáival mindenestől egy óriási gödör felé. Nap-nap után több katona sapkájáról tűnik el a nemzetiszínű kokárda és ahogy letépik, mintha seb támadna: egy vérfolt. . . vörös gomb látszik a helyén. A Rákóczi-úton egy házra tegnap vörös zászlót tűztek ki. A külső Váci-úton, kis kocsmákban kommunisták találkoznak és az utcákon csoportba verődött emberek előtt ganajos ládákon, gyalogkocsik tetején idegenarcú férfiak szónokolnak. Széles mozdulatokkal lármázva kiáltják: Minden a tietek! Vegyetek el mindent!” Ezek a szavak ott vannak ma az egész városban. És Károlyi kormánya is ezt mondja szüntelen valamennyi nyilatkozatában. “Minden a tietek , — mondja szocialistáknak, kommunistáknak, radikálisoknak, cseheknek, oláhoknak, szerbeknek . . . Az oláhok után Jászi most a tótokkal tárgyal, és mialatt a cseh csapatok ellenállás nélkül sétálnak lefelé a Vág völgyén és megszállják Galgócot, Lipótvárt és zúgó topolyái alatt Pöstyén kincses forrásait, Jászi, Diener- Dénes és egy Braun Róbert nevezetű egyén, mint a Károlyikormány megbízottai, feladják velük szemben a honfoglalás óta élő ősi jogainkat. Jászi a maga részéről öt magyar vármegyét már odaajándékozott a tót megbízottaknak, tízben pedig impériumot kínál fel nekik. Alkuszik, megalázkodik és rossznak bélyegzi előttük az ezeréves magyar uralmat. És miután bűnösen mindent feladott és ostobán feltárta Károlyi kormányának teljes tehetetlenségét, kiderül, hogy az úgynevezett tót közeledés” csak csapda volt. Prága, miután bepillantott az itteni dolgokba, hivatalosan üzeni Budapestre: “A magyar kormánnyal folytatott bárminemű tárgyalásra a Cseh-Szlovák köztársaság kormánya senkinek sem adott megbízást. . .” És ezek uralkodnak felettünk! Eladnak bennünket újra és újra mindennap. Amit súgva hallottam, most már kénytelen bevallani a kormány is, mert. Vlád, az erdélyi oláh gárdák vezére egy nyilatkozatában elszólta magát. Az oláh viád, hogy erejét és hatalmát meglobogtassa, odavetette Erdély szerenscétlen magyar népének: “a román gárda a magyar kormánytól 10 millió koronát és ötvenezer gyalogság fegyvert kapott.” Most már a süketek is hallhatják, hová teszi a kormány a pénzt és a fegyvereket, melyeket a felbomlásában is hazáját védeni akaró frontkatonaság kezéből csalt ki. Oláhoknak adja a magyar katonák fegyverét, mialatt a magyar polgárság fegyverét begyűjti csirkefogók, szökött fegyencek és csavargó katonaszökevények számára. Az örökös gyötrő kérdés, hogy mi történik itt, már nem marja az agyvelőmet. Biztosan tudom, hogy minden, ami itt történik, szörnyű árulás, amelyhez hasonlót nem találni a népek történetében. Egy titokzatos vörös szerződés betűi kísértenek a célokban, eseményekben és törvényei belevegyenek mindenbe, ami Magyarországot október 3 l e óta érte. ' ■ t ; V December 1. Valamikor szépet, csillámló hideg fehéret, lobogó meleg tüzet mondott December. Most halál a fehérsége, kín a hidege és a tűz kialszik mindenütt. Dermesztő fagy járt az éjjel odakinn. Érzik a lehelete B szobákban és a lelkemben tompa rémület van. Ma reggel mondta a szolgáló, hogy nincs több szén a pincében. Nem akartam hinni neki. Gyertyát vettem elő és a hátsó csigalépcsőn lebotorkáltam a sötétbe. A szénpor ropogott a lépésem alatt, a gyertya lángja ide-oda ténfergett a pókhálós falon. A pince tátongott, csak a szegletben hevert még néhány darab fa. Jó ideje elmúlhatott már, hogy láttam és tudtam az ürességet. /Még sem mozdultam, csak álltam egy helyben és a leheletem gőzölgött a láng felett. Nyolc hónap előtt volt, hogy szénszállítási engedélyt kaptunk. A szénközpont egy nagy céghez utalt. Hét múlt hét után, a cég nem adott. írtam, üzentem, aztán odamentem magam. Az épület lépcsőjén a fázás és a nyomor tolongott felfelé. Az irodában szomorú emberek ácsorogtak. Várnom kellett, mint egy miniszter előszobájában. A titkárnő minduntalan kijelölt valakit közülünk. Gyémántfüggős, prémkabátos zsidóasszonyok álltak mögöttem és nevetgéltek maguk között. Későbben érkeztek, mégis ők mentek be elsőknek. Mellettem egy szegény, kendős asszony szorongott és kopott kabátban egy úr, aki jobb időket láthatott. Az aszszony csendesen jajveszékelt: nem tud főzni napok óta, mert nincs tüzelője. Az úr, ejd magasrangú bíró volt, azt mondta, hogy a gyerekei nem kelhetnek ki az ágyból, több mint egy hete feküsznek, olyan hideg a lakása. Vártunk, türelmesen, órákhosszat. Dél elmúlt. A titkárnő az órára nézett és mintha lökte volna a szavakat, odadobta : ^ Későn van, jöjjenek holhapí De hiszen itt van a szénszállítási engedélyem! Áprilisban kaptam. Valaminő lázadó haragot éreztem. A többiekért is éreztem, valamennyiünkért, akik vártunk, akik magyarok voltunk, akiknek nem volt többé szavunk a terpeszkedő új hatalommal szemben. A szénkereskedő is zsidó volt, a titkárnő is. . . Minden helyet elfoglaltak és a mi nekünk járt, azt halogatták, vagy úgy dobták, mint az alamizsnát. Holnap . . . Ökölbe szoruló kézzel másnap is elmentem és harmadnap is .. . Türelmes asszonyok, sírdogáló anyókák, dulakodó mérges férfiak várakoztak körülöttem. A cégfőnök átsietett az előszobán. Könyörgő hangok kapkodtak utána. De ő úgy szólt vissza, mintha kegyelmi kérvények fölött döntene a diktátor. <—< Tessék várni, míg sorra kerülnek! Megint csak elmentem és prémesgyöngyös kövér aszszonyok jöttek le megelégedetten mellettem a lépcsőn. Hallottam a beszédjüket. Ők megkapták, amit akartak. És így van ez már ma mindenütt. A Ieigázott faj tehetetlenségével, üres kézzel megyünk el az ajtóktól és nincs hol keresni az igazunkat. A hatalom az övék. A szemünkbe nevetnek. A szén pedig elfogyott a pincében és a szobák hidegek. December 2. Még sötét volt a reggel, mikor álmomba valaminő csengés keveredett bele. A csengés nyugtalanított s úgy keringett felettem, mint egy dongó; aztán elhallgatott, majd tolakodóan újra ott volt. Felébredtem. A telefon szólt az előszobában. ~ A majoros? Odakinnről a Hűvös völgyből beszél? Igen, ma éjjel. ^ Hát betörtek a villába ... És a testvéremnél is? Értem .. . A rendőrségen közömbösen hallgatták meg a feljel öntésemet. Hiábavaló fáradság, hogy jegyzőkönyvet vegyek fel róla, /—1 mondotta egy írnokforma kis ember. Ma éjjel csak a Svábhegyen tizenhat nyaralóban törtek be. És a város területén, tudja Isten hány lakást, meg boltot fosztottak ki. Úgy se nyomozhatunk a tettesek után. Hol vegyünk annyi detektívet, aztán meg azoknak más dolguk van manapság. <— Ellenforradalmat nyomoznak, >— mondotta mellettem egy úr, akinek a lakásába szintén betörtek az éjjel. Szabad lopás van az országban. A földszintről felküldtek a második emeletre, onnan megint le a földszintre. Rendetlen, tintaszagú irodákon, fülledt folyosókon tévelyegtem, míg végre megígérték, hogy majd küldenek ki nyomozókat. Itt is megváltozott minden. A régi magyar arcú hivatalnokok helyett új emberek nyüzsögtek a főkapitányságon. A kezükbe került hát ez is. Havas szél fújt a hídon. A hideg téli égben, mint a menyasszonyok, fehéren álltak a budai hegyek. A hűvösvölgyi erdők tar fái kék ereket vetettek a napsütötte havon. Miúden csillogott. És a szépség egy pillanatra elfeledtette a szenvedést, a várost és a kifosztott házat is a hegyen. Útközben találkoztam Mária testvéremmel. Ö a pasaréti íendőrszöbából jött és két rendőrt hozott magával. Az egyik már letépte a koronát a sapkájáról, a másik még viselte.~ Hát maga nem vette le? —< A király gyühet is, mehet is, de a Szent Korona mindig a helyén marad, —tfelelte az ember. — Sok dolguk van? ^ kérdeztem, hogy másra tereljen a szót. — Nem jó lenne,' ha mindig így maradna. — Pedig hát a rendőrség csatlakozása döntötte el a dolgot. A két ember összenézett, de nem szólt semmit. Közben felértünk a házhoz. A fedelén fehér volt a hó a kék égben. Lenn lépések látszottak a havon. A terasz alá vezettek a nyomok. Világos volt, hogy a falra futó glicinián másztak fel a betörők, úgy jutottak be a házba. Majdnem mindegyik Szoljában egy-egy konyhakés feküdt kikészítve az asztalon. A markolata valamennyinek kijjebb állt, mint az asztal lapja. így könnyű lett volna felkapni, ha valaki mégzavarja a gazembereket... A hallban egy csomó holmi volt batyuba kötve. — Ezért még vissza akartak jönni. A szekrények tárva álltak. Sok mindent elvittek. A válogatás közben boglyákba dobált dolgok a földön hevertek. A nemzetiszínű zászló7 szövetjét letépték a rúdjáról és dühös, sáros csizmák nyomai látszottak rajta. A nagy öreg Bibliát, mintha szíven lőtték volna, egy golyó járta át. — Elég a bűnjel, — mondottam testvéremnek, — én már megtaláltam a tetteseket: a forradalom vívmányai jártak itt. A rendőrök megint összenéztek. . . Mikor hazaértem, elmondtam anyámnak, mi történt odakinn. Kissé merev arccal, szótlanul hallgatta. — Elvittek, amit elvihettek. Még a matracokat is lenyúzták. A falakra ocsmányságokat firká Itak. i—; Ezek az idők vámot szednek mindenkitől. Hát akiket kiüldöznek az otthonukból, akiknek felgyújtják a házukat, akiket leölnek? .—' mondotta anyám. — Az én gyermekeim élnek és van még otthonuk. Csak beérje ennyivel a sors és ne kívánjon többet. Ha csak ez lesz a mi adónk, akkor ne panaszkodjunk. És többet nem beszélt róla. Délután egy könyvet vettem elő. Szinte szokatlan volt ez, mostanában jóformán semmit sem olvasok. És ha mégis olvasok, csak a betűt szedi a szemem, az értelem elvész, másra gondolok. Kaffka Margit könyve volt a kezemben. Szegény, nem fog újat írni soha többet. Elmúltak számára a Csendes válságok”, a “Színek és évek”. Szatmárból jött és régi nemesi kúriák levegőjét hozta magával ebbe az idegenlelkű városba. Amíg le nem törlődött róla, amit onnan hozott, nagy író volt, mert magyar volt. Elmélyült képek, halk, meleg hangok alkotója, finom Iátnitudó. Egyike azoknak, akik röptűkben beleestek a nagy pókhálóba, mely a magyar irodalomnak szabadba vezető ablaka előtt feszül és foglyokká lettek benne. Nem ismertem Kaffka Margitot, de azért szerettem, mert fajomból való művész volt. Ő is asszony volt és tudom, hogyha le is hódították maguk közé a destruktívek, mint annyi nagy, éhező magyar tehetséget, Ö megtért volna hozzánk, ha időt adott volna neki hozzá az élet. Nem volt közöttünk, mégis közülünk ment el. Mi vesztettük el, nem ők. Egy kivételes magyar asszonnyal kevesebb van. Kaffka Margit, Isten veled. Odakinn már egészen besötétedett és én még mindig olvastam. A szobám hideg volt. A halál gondolata járt a szép élő könyv felett, mely itt maradt, beszélt, mosolygott | és sírt, míg a lélek, amelynek ujja vonta, elszállt a sötét j járvány kapuján., Behozták az esti lapokat. Az újságokban egy név uralkodott: Gyulafehérvár... Hunyadi János temetkező városában, sírja felett, a térségen a vár tövében, egy rezoluciót mondott ki az oláh irredenta, amely most “Román Nemzeti Tanács inak nevezi magát: Erdély, a Bánát és Magyarország összes oláhlakta területei egyesülnek Oláhországgal! ... Ez történt Gyulafehérvárott és erre a hazaáruló gyűlésre Károlyi kormánya különvonaton vitte az oláhokat! Testőrséget fegyverzett fel nekik! Milliókat adott. Megint olyannak rémlik az élét, mintha egy őrült álmodná! “Minden a tietek ’ — mondja a hatalom, hogy az övé lehessen az, amit nem bírnak elvinni a szomszéd rablók. Osztozkodnak, folyton osztozkodnak és ebben az osztozkodásban összetörik a szívünk. Erdély magyarsága magára hagyatva, megalázottan, elárulva tűrni kénytelen, hogy ősi I földjét odavessék Budapestről az alacsony műveltségű, új. keletű kis balkánállamnak, melynek pásztornépe saját vaj{dái kegyetlensége elől menekülve, alázatosan jött be néhány évszázad előtt Magyarországba. Ezerötszáz éve laknak székelyek Erdélyben. És a bocskoros, félbarbár oláh nép most ^ egyszerre az őslakó szemébe röhög ég a rablás jogával magáénak nyilvánítja a mienket. Csendes az utca. Kővé vált szívével hallgat a város. Csak a tetők felett remegnek a csillagok, mintha egy nagy, megrázó zokogás áradna fel hozzájuk a mélyből. December 3. Budára indultam, fel a Várba. Öt órára beszéltük meg a találkozást. A gyéren világított kis Szalag-utca meredeken kanyargóit felfelé a Corvin-térről. Csendes volt, senki se járt az utcában. Csak mikor a Jezsuita-lépcsőhöz értem, jött szemközt egy fiatal leány. Sietett, látszott rajta, hogy fél. A lépcső homályosan kapaszkodott a boltozás alatt. A falnyílásokon át egyre magasabbról látszott a hegyoldal. Elvétve lámpák ácsorögtak. A város süllyedt lefelé. És egészen lenn a partok közt, mint nagy, szabad lélegzés, ömlött a Duna. A Mátyás-templom szegleténél hirtelen fordulóval kanyarodva nyargalt a szél, mintha kergetne valakit a templom körül, aki nem látszik. A tér közepén elgondolkozva állt a vén Szentháromság-szobor és lenézett a talapzatára. Két év előtt Károly király koronásán ott esküdött. A csonka torony alatt a Verbőczy-utcába értem. Kétoldalt régi paloták hall- I gattak. Az utca végén becsengettem. A félköríves, barlangos kapun túl, mély boltozás nyílott bele a kertbe. Egy kicsiny kert a várfokon, mintha kövek tartották volna a tenyerükben. Az apró gyepmezők törpére nyírott örökzöldje mentén, fehér jelek voltak az utak. Barokk talapzaton, a bástyafal fölé, két szobor emelkedett az esti homályban, a csillagok közé. Görög istenek és a testük körül mintha vala- 1 minő negédes szél fújta volna ritmikusan kőruhájuk ráncait. I Az egyik fáról Iecsörgött egy magányos utolsó levél. A XVIII. század építette ezt a házat, Buda egyik Ieg- 1 szebb palotáját. Mária Terézia kora járt erre púderesen és ( legyezőjével finoman megérintette itt is, ott is a falakat. Kicsiny díszítések: kicsiny mosolyok maradtak az érintés | nyomán az ablakok alatt, a lépcső könyöklőjén. A főlépcső szabadon emelkedett bele a felső terembe, melynek meg! művelt alacsony mennyezetét fehér oszlopok tartották maguk ( fölé. A fehér falon régi képek arany kerete csillant. Lámpa nem égett. Csak a nagy márványkandallóban lobogott a tűz és alulról világította meg a dolgokat. Beletükrözte magát | régi bronzok szépségébe, futkosott a falakon és libegő érintésétől, az ódon porcelánok testén messze kínai tavaszok virágoztak ki és fonnyadtak bele a homályba, hirtelen, ahogy a tűz fénye tovább osont. Alattuk előkelőén, nehézkesen álltak a bútorok, mint olyanok, amely ek nem költözködnek soha. í Azután kigyúlt a lámpa és a fénye bevilágított a palota úrnőjének az arcába. Zichy Rafaelné, Pallavicini Edina nagy, olaszosan barna szeme komoly volt, de a szája nevetett. Hirtelen abbahagyta. Valahányszor találkozom vele, mindig meglep ez. Szinte olyan, mint mikor felnőtt emberek nevetnek gyerekeken. Egyszer azt mondta nekem: A mi parlamnti harcaink úgy hatnak reám, mintha gyerekek civódnának, akik nem látnak fel az ablakig. Akkor értettem meg a nevetését. Magyar oligarchák vérével kevert, régen emlékező latin vére látott át ilyenkor az illúziók felett. Nyomon követtek a többiek. Ritoók Emma, gróf Vay Gáborné. Eázva jöttek és a kandalló köré húzódtunk, mint az összeesküvők. Ugyanaz volt a fájdalmunk, ugyanegy volt az akaratunk. Tudtuk, hogy eljött az óra, ki kell hívnunk csukott ajtaik mögül az asszonyokat. A magyar históriában olykor hosszú évtizedekre eltűntek az asszonyok, — nem látszottak. A jogaikért nem kellett küzdeniök, mert nincs törvénykönyve a világnak, mely az asszonyok jogát jobban megvédte volna, még a legsötétebb századokban is, mint a mienk. Csendben élhettek és ilyenkor a háttérben csak viziószerűen suhant el egy-egy szép, keskenyvágású magyar i női arc a tűzhely enyhe fényénél. Ezek voltak Magyarország boldog napjai. De ha égett itt a föld és a szerencsétlenség aratott, akkor mindig ott volt legelői a magyar asszony. Nagyobb szenvedés soha sem érte a mi országunkat, mint most, tudtuk hát mindannyian, akik együtt voltunk, hogyha hívni fogjuk hazánk asszonyait, jönni fognak ők és el fogják vetni a nemzeti ellenforradalom csóváját. Nem gyűléseken, nem is a piacon, hanem otthon, a háborútól kimerült férfiak lelkében, akik ma még csüggedtek, de holnapra majd nem merik már meghazudtolni az asszonyokat, akik hisznek a 1 bátorságukban . . . Lépések jöttek bele a tanácskozásunkba. Hohenlohe Károly Egon herceg szellemes feje bukkant ki a lépcső fehér aknájából. Az ötödik összeesküvő, az erdélyi végek hontalanná lett fiatal magyar papja. — Mennyire jutottak? Felolvastam a programtervezetet, amelyben szociális és politikai reformok közé burkolva az egész keresztény magyar női társadalom létérdekeit kíséreltem meg összefoglalni. — Mondjuk ki világosabban, amit akarunk, — szólt közbe Zichy Rafaelné. A többiek is hozzájárultak és a tervezet homlokára odaírtuk erősen, láthatóan azt a szentháromságot, melyért mindent tenni akarunk: A keresztény és nemzeti világnézet, az ország oszthatatlansága és a család. — Biztos eredményük lesz, — mondotta Hohenlohe — sokat foglalkoztam szervezéssel Erdélyben, tudom, mire k-NYILTTÉR* * A nyilttérben foglaltakért a Szerkesztőség felelősséget nem vállal. CSAK NEHOGY TÉVEDÉS LEGYEN!! A Magyar Újság 1977. évi szeptember 1-i, valamint á Szittyakürl havilap 1977 évi októberi számában megjelent, és KÁLNOKI-KIS TIBOR MHBK FÖLDRÉSZVEZETŐ TEVÉKENYSÉGEIT ÉRINTŐ közleményekre, mint az MHBK Cleveland i Főcsoport tagja kijelenthetem, hogy a Cleveland-i Főcsoport a szóbanforgó Kálnoki-Kis Tibor MHBK földrészvezetővel 1977 évi április 1 óla kapcsolatban nem áll. Fördös Egon pesek az asszonyok. Mikor kifordultunk a kapun és elszéledtünk a csendes budai utcákon, éreztem, hogy új út kezdődik számomra, amely talán a sorsom útja lesz. December 4~7. Újszerű lázas napok következtek ezután. Felráztam magamat a zsibbadt kétségbeesésből, amelyben csak béna szenvedője voltam az eseményeknek. Eddig, mint a nyomorékok, akiket mozdulatlanná tesz a betegség, hosszasan mindennek utána pillantottam, ami a szemhatáromba került, most egyszerre szereplője lettem a halálos komor tragédiának és nem volt többé időm a részleteket figyelni. A budai palota délutánjának másnapján leveleket írtam, telefonáltam és összehívtam magamhoz egynéhány bátor, elszánt asszonyt. Ritoók Emma is eljött. Nem volt vesztegetni való időnk, sietnünk kellett és abban állapodtunk meg, hogy mindenik vendégem külön-külön összehívja magánál a megbízható asszonyismerőseit és mi beszélni fogunk nekik, vigyék szét a keresztény magyar asszonyok szervezkedésének a gondolatát. Más megoldás nem maradt számunkra. Nyilvános gyűlésekre alig gondolhattunk. A sajtó már nem volt szabad. A néhány keresztény és polgári lapot, mely talán rendelkezésünkre állt volna, vörös katonák kezdték terrorizálni. Amit mi akartunk, azt halálra ítélte a szociáldemokrácia. Ez a hatalom a nemzeti és keresztény gondolat ellen harcot hirdetett, Magyarország területi épségéről pedig hivatalos lapjában kijelentette, hogy — semmi köze hozzá... Vissza kellett tehát térnünk régi idők szegényes eszközeihez. SzájróI-szájra vittem a gondolatot. Most már külön váltunk, hogy többet végezhessünk. Ritoók Emma járt a város egyik részén, én a másikon. Mint az első keresztények, hol itt, hol ott összegyűltek az asszonyok. Kicsiny bérlakásokon, palotatermeken, iskolaszobákon vándoroltam át. Sötét utcákon, barátságtalan sikátorok homályában ballagtam egymagámban szélben és hóban nap-nap után. Az asszonyok megértettek. A kimerültségnek és meghunyászkodásnak ebben a szomorú korszakában megható elszánás és bátorság élt az ő lelkűkben. Jóformán kivétel nélkül aláírták az íveimet, akik nem írták alá, azoknak a — férjük tiltotta még. Közöttük nem létezett a: “Végünk van, hiába minden szörnyű lemondása. Tiszteletet és hálát éreztem irántuk. Egyszerűek, nagyok és hűségesek voltak. És mialatt egyik kis otthonból a másikba vándorolva rájuk gondoltam és szerencsétlen országunk végzete gyötört, mindig újra felmerült előttem egy kép. A hó hullott, hideg és sötét volt és én, izzó fehér ég alatt mégis egy napkeleti fehér várost láttam. Egy oszlopos házat: a Pilátus házát és tornácán megkötözve ott állt az Úr. A ház előtt gyűlölettől őrjöngő tömeg ordított: “Feszítsd meg, feszítsd meg!” Ugyanezt ordítják ma a mi megkötözött országúnk felé. És lerántják az országot maguk közé, tövissel koronázzák, ütlegelik és leköpik. Nehéz keresztet tesznek a vállára és felhajszolják a Golgotára. Rászegezik a keresztre, hogy ne mozdulhasson és lássa vérbeborult, haldokló szemével, mikor lábánál elkockázzák a köntösét. Aztán sírba teszik, nehéz követ hengergetnek a teste fölé, lepecsételik és fegyveresekkl őriztetik, hogy halott maradjon és fel ne támadhasson ... Mik or elvégeztetett, a Megváltó hívei és tanítványai csüggedve bujdostak el és magára hagyták a sírját. Nem volt többé reménység. De a harmadik nap reggelén a kék derengésen át asszonyok mentek el a sírhoz. Asszonyok voltak azok, akik meglátták a feltámadást. .. Annak a gyönyörű szent meglátásnak az emléke maradhatott meg a szemükben. EzredévrőI-ezredévre, mindig újra asszonyok azok, akik meglátják a földön a feltámadást... Most is látják. Hisznek és velem jönnek. Nem én akartam, az eszme akarta; az jelölt ki, hogy hordozója legyek. Ha elfáradtam,, ha elcsüggedtem és kétség szállt meg: hivatva vagyok-e a hivatásra, mindig újra eszembe jutott, hogy a szeretet, melyet a végzet hazája és faja iránt egy ember leikébe tesz, erőmértéke annak, amit cselekedni tud. Sikerülni fog, sikerülni kell és a sok beszédtől elrongyolódott hangommal új gyülekezet előtt, a város máisk végén megint beszéltem. Az asszonyok pedig, ,— olyanok, akik már hallottak — futva kerültek elém az utcán és mire az új körbe értem, ott voltak és vártak és megint meghallgattak. Későn este, fáradtan vergődtem haza. Ilyenkor anyámhoz menekülök pihenni. Soká elüldögélünk a kis zöld szobában és ő biztat, ba csüggedt vagyok. Mindég megtalálja a szót, amely meggyógyít. Aztán későn megyünk aludni. Az este hosszú és közben kipihenem magamat. Elmesélgetek vándorlásaimról és ,—< amit fáradtságomon át tompán, szinte ködben éreztem, megint követelőbben áll elém és nem tudok másra gondolni. < Ma új szerencsétlenség érte Magyarországot... Vix francia alezredes, aki nemrégiben érkezett Budapestre, mint az entente-szövetségesek katonai küldöttségének főnöke, egy jegyzéket közvetített a magyar kormánynál. A csehek árulásának a bére van benne. A győztes hatalmak követelik Magyarországtól, ürítse ki az egész Felföldet, mert: a cseh szlovák államot elismerték, hadseregét szövetséges haderőnek tekintik ... »—I Folytatjuk i—
