Magyar Újság, 1976 (66. évfolyam, 1-50. szám)

1976-01-08 / 2. szám

'é OLDAL-------------MAGYAR ÚJSÁG

1976. JANUÁR 8.

Somögyi Ferenc dr.:

MAGYAR

NYíLV ÉS IRODALOM 1825-től 1925-ig

i— Folytatás <■—

: ARANY

LÍRAI KÖLTÉSZETE KERTBEN

Kertészkedem mélán, nyugodtan, Gyümölcsfáim közt kikelek;

Hozzám a tiszta kék magasból Egyes daraszó tévelyeg;

Felém a kert gyepűin által Egy gerlice kúgása hat:

Magános gerle a szomszédkan «—

S ifjú nő szemfödél alatt.

Kevés emker jő látogatni,

Az is csak elmegy kidegen:

Látszik, kogy a halott szegény volt,

Szegény s a mellett idegen.

Rokonait, ka van rokon ja,

Elnyelte széles e világ;

Nem nyit ke kozzá enyke részvét,

Legföljekk ... a kíváncsiság.

Műkely körül a kánatos férj'

Sókajtva jár, nyög nagyokat;

Ide fekérlenek deszkái,

Éppen azok közt válogat.

Amaz talán kölcső Ieendett,

Menyegzős ágy eme darak:

Belőlük elhúnyt kövesének Most, íme, koporsót farag.

Siránkozik a kisded árva,

Amott sír öntudatlanul;

Ha nő szegény, az életkönyvkől Nehéz első ketűt tanul!

Ölék en rázza egy Cseléd lyány,

Duzzogva fel s alá megyén:

* Sírj no, igazán sírj! kiált rá,

S megveri, kogy oka legyen.

Kertészkedem mélán, nyugodtan,

A fák sebeit kötözöm;

Halotti ének csap fülembe .. .

Eli, nékem ahhoz mi közöm!

Nem volt rokon, jó ismerős sem;

Kit érdekel a más seke?

Elég egy szívnek a magáé,

Elég, csak azt köthesse ke.

Közönyös a világ ... az élet Egy összezsúfolt táncterem,

Sürög-forog, jő-megy a népség Be és ki, szünes-szüntelen.

És a jövőket, távozókat Ki győzné mind köszönteni!

Nagy részvétel, ka némelyikünk Az ismerőst. . . megismeri.

Közönyös a világ ... az emker Önző, falékony kúsdarak,

Miképp a kernyő, telketeden,

Mindég élőre mász s — harap.

S ka elsöpört egy ivadékot Ama vén kertész, a kalál,

Más kél megint, ka nem roszakk, de Nem is jokk a tavalyinál.

1851

RENDÜLETLENÜL

Hallotad e szót: rendületlenül —

Midőn felzengi myriád ajak S a millió szív egy dalon kevül,

Egy Iángviharban összecsapzanak?

Ó, értsd is a szót, és könnyelmű szájon Merő szokássá szent imád ne váljon!

Sokkan kívságos elme kérkedik,

Irányt még jóra, szépre is az ád;

Nem mondom: a kont ők nem szeretik;

De jokkan a tapsot, mint a kazát...

Ó, értsd meg a szót, és kiú dagályon Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!

Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,

Kinek világát csak divat teszi:

Önála köntös, ek, ló egyre megy,

S a kon szerelmén a kölgyét veszi . . .

Ó, értsd meg a szót, s függve női kájon, Külcsillogássá szent imád ne váljon!

Van — fájdalom, <— kinek cégér kona.

Hak, tőzsér, alkusz és galamkkufár:

Ki innen! E kely az Úr temploma:

Rátok az ostor pattogása vár!...

Ó, értsd meg a szót: kincs, arany kínáljon: Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!

Szeretni a kont gyakran oly nekéz: *—•

Ha kűnkélyeg sötétül komiokán,

Gyarló erényünk öntagadni kész,

Mint Péter a rettentő éjszakán.

Ó, értsd meg a szót: fényken, vagy komályon De kishitűvé szent imád ne váljon!

Szeretni a kont <— ak, még nehezebb,

Midőn az ár nő, ostromol, ragad . ..

És kekleden kevérző konfisek. «—<

Bújsz a tömegken, átkos egymagad.

Ö, értsd meg a szót, s győzve a ragályon Káromkodássá szent imád ne váljon!

Hallottad a szót: rendületlenül ?

Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, /—

Lenn a sikamló tér, nyomás felül,

Vész és gyalázat el ne rántsanak.

Ó, értsd meg a szót: árkan és apályon <— Szírt a I iákok közt <— kűséged megálljon!

1860

ITTHON

Mini a madár a fészkére, Szomjú vándor kűvös érre, Mint a gyermek anyaölke: Vágyom én e nyájas körke.

Itt, enyelgő kis családom Közt, van az én jó világom; Künn korong kár a magaskan: 111 örökké csillagos van.

Csillogó szem, mosolygó ajk: Ez az, amit szívem óhajt,

S kiiszökömet átallépve Ez derült ill énelémke.

Szívem ifjúi, gyermekké lesz: Kis örömet nagynak érez, Körülem is ártatlan kedv Játszi pillangója repked.

És felejtem egyelőre Gondjaimat a jövőre:

Mi nehéz súly függ e vállon, Neh ogy kedvük kúra váljon.

Gyermek szívvel, öntudatlan Nyugszom meg e gondolatkan: Hogy övéit el nem hagyja,

Ki mindnyájunk édesatyja.

1852

SZÉCHENYI EMLÉKEZETE

Egy szó nyilallott a kazán keresztül.

Egy röpke szókan annyi fájdalom;

Éreztük, amint e föld szíve rezdiil És átvonaglik róna, völgy, halom.

Az első hír, midőn a szót kimondta,

Önön hangjától visszadökbene;

Az első rémület kétségbe vonta:

Vámé még a magyarnak Istene.

2

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,

Mely minket a kétségbe buktatott:

Gyászról, halálról, szív-Iesújtva szólt az, Napján az LJrnak, ki feltámadott.

Már a természet is, hullván kilincse,

A hosszú, téli fásult dermedés,

Készítő új virágit, hogy behintse Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

5

Immár az ég ah. oly hideg korákban! »— Irántunk hő mosolyra engede;

A négy folyó és h árom kére konákan Kilekbent a tavasz lehellete;

S melynek halálos —< úgy tetszék — elaszta. Életre pezsdült a kór sivatag;

Lassú folyót önérzelem dagaszta,

Büszkén rohant le a szilaj patak.

4

S föízenge távol a menny boltos alja, Gyürrtölcshozó év biztató jele,

Hallott korán megdördülő morajjá —

Midőn egyszerre villám sújta le,

Széchenyi meghall — Ö, mind, mindcsalékony: Te víg taVasz-nap, ujjongó mezők! . . . "Széchenyi meghalt N Se nagy omladékon: "Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.

Mert élni hogyha nem fajúlva-tengés. Olcsó időnek hasztalan soka;

De vérben, érbén a vidám kerengős, Mely szebb jövendő biztos záloga;

Ha célra- küzd vén,, nagy, nemes, Dicsőre, így összehat kezünk, szívünk, agyunk. Vezérszó: ildom, a zászlón, előre! »—

Ö az, ki által lettünk és vagyunk.

6

Megrontva bűnöd és a régi átok,

Beteg valál, s nem érzed, ó magyar; Nép, a hazában nem volt már hazátok: Sírt még, hogy adna, állt az ős ugar.

S mint lepke a fényt elkáhulva issza, Úgy lön nekünk a romlás — élvezet; Egy-két kebel fájt még a múltba vissza: Nem volt remény már, csak emlékezet.

7

De, mely a népek álmait virrasztja, Elhagyni a szelíd ég nem kívánt;

Szécl lenyit kiildé végtelen malasztja E holt tetembe érző szív gyanánt,

Hogy lenne élet-ösztön a halónak, Bénáit idegre zsongító hatás,

Reménye a remény nélkül valónak; Önérzet, öntudat, feltámadás.

8

Midőn magét ez nem tudás szeretni,

Ö megszerette pusztuló faját.

Ö, nemzetem, ha fognád elfeledni Hogyan viselte súlyos nyavalyád?

Es mennyi harcot küzde önmagával?

Hány izgatott, álmatlan éjjelen?

Míg bátorító Macbeth-jóslatával Kimondó: a magyar lesz ,— hogy legyen!

Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta Azt, ami fő, s mindent befoglaló:

Elvesz az én népem, elvész /—- kiálla - Mivelhogy tudomány nélkül való.

S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny, Bújt az önérdek, fitymált a negéd:

Ó megjelenve, mint új fény az égen, Felgyújtá az oltár szövétnekét.

10

És ég az oltár. ím, körébe gyűltünk, Szétszórt bolyongók a vész idején.

Máris tűzénél szent lángra hevültünk, Fénye világöl sorsunk ösvényén.

Ó, rakjuk e tüzet, hogy estve nála Enyhét találjon áldó magzatunk!

Ez lesz a méltó, a valódi hála.

Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

1 I

De hogy kövesse nyomdokát az ének? Némuljon’el, lant, gyönge szózatod. Hazám tudósi, könyvet nagy nevének! Klió, te készítsd legdicsőbb lapod! Évezredek során mit összejegyzél Honfi erény magasztos érdemét,

S arany betűkkel érctáklába metszői: Abból alkosd Széchenyi jellemét.

12

írd azt, ki a pusztán népét vezérli;

Ki kürtői, és lerogy a régi fal;

Tarquin előtt ki arcát megcseréli; Fülepet ostoroz Iángajkival;

Ki győzni Athént csellel is szorítja:

Kit bősz csoport elítél, mert igaz;

Ki Róma kuktán keblét felhasítja —Elég... a példa fáj: Széchenyi az!

Ö szól: s mely szinte már kővé meredten Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,

A nemzet él, a nemzet összeretten,

Átfut szívén a nemlét iszonya;

Szól újra: és ím lélek ül a szemben:

Rózsát az arcra élet színe fest;

Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.

14 . _

Hitel, Világ és Stádium, ti, három —<

Nem k( ;zzel írt könvv, mely bölcset, tanít,

De a lét és nemlét közti határon Egekbe nyúló hármas pyramid!

Árp, hadd üvöltsön a Számum viharja, Dőljön nyugatról a sivár homok:

A kújdosók előtt el nem takarja,

Melyet ti megjelöltök, a nyomot.

15

S lőh új idő r— a régi visszaesőkként Reményben gazdag, tettben szapora;

A ‘ kisded makk merész sudárka szökkent; Ifjú, ez a kor: "Széchenyi kora .

Nézd az erőt: hatása mily tömérdek <—•

De ne imádj: a munka emberé —

Szellem s anyag, h on szeretet s önérdek Mily biztosan lejt a közjó felé.

16

Majd elborulni kezde láthatára:

Kik műve által lettünk magyarok,

Nem ügyelőnk tökké vezérnyomára,

Mi napba néző szárnyas Ikarok.

Ó, hogy riadt lel intő jós-ajakkal! —

S midőn a harc dirit, mint vérbősz Kain,

Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal >—Egy új Kasszandra I rója lángjain!

17

Hosszú, nehéz, sötét lön akkor éjünk, Nyugalma egy álarcozott halál;

S midőn a szív feldokkant, hogy reméljünk: Nagy szellem, íme köztünk nem valál.

Ö, mely irigy sors önző átka vett el.

Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? —

Vagy épen egy ulolsó hon fi-tettel Tagadnod kelle — a feltámadást?...

18

Nem, Üdvezült, nem! . . . fájdalmunk hevében Hamvad ne sértse káromló beszéd,

Ö, nézz egedből és örvendj e népen.

Mely soha így még nem volt a tiéd! Leomlunk sírodon szent dökkenéssel,

A sújtó karra félve ismerünk:

De Antéuszkérit majd ez illetéssel Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

19

Emléket, ó hazám, mit adsz e sírra?

Hová tekintesz földeden, magyar,

Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva Örök dicsőség fénysugárival?

Ha büszke méned edzi liab zó pálya,

Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,

Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya.

Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; *—

20

Duna, Tisza ... ez mely prüsszögve hordja Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;

Amannak hódol a sziklák csoportja,

S Trajánusz híre újból megjelen;

Az ifjú szép Pest, ki bitón ölelve Nyújt Corvin agg várának hű kezet,

S az édes honi szót selypíti nyelve —' Széchenyié mind ez emlékezet!

21

Széchenyi hírét, a lángész csodáit,

Ragyogja minden, távol és közel:

Áldozni még jerünk — ah , oly sokáig Nem értők — Széchenyi szívóhoz el.

Nem láttuk, e szív néha mit palástol Hordván közöny havát és gúny jegét:

Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól Őrizze életosztó melegét.

22 ■ 3

Értünk hév ült, miattunk megszakadt szív, le, az enyészet ágyán porladó!

Késő, de tartozott szent hódolat hív:

Egy nemzeté, ím, e hálás adó.

El kelle buknunk —- haj, minő tanulmány! *— Meg kelle törnöd r— ó, mily áldozat!

Hogy romjaidra s romjainkra hullván,

Adjunk, Igaz, tenéked igazat.

23

Szentebb e föld, honunk áldott alapja,

Mióta, nagy szív, kenne nyugoszol;

Szentelik a múltak ezreclévi lapja.

Mióta, nagy név, hozzá tartozol.

Koszorút elő! . . . morzsoljuk el kényünket:

Az istenülés perei már ezek!

Borítsa ünneplő mirtusz lejünket:

Reménnyé váljon az emlékezet,

24

Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl;

Hanem lerázván, ami benne földi,

Egy éltető eszmévé finomul,

Mely lennmarad s nőtt ön nő tiszta fénye,

Amint időben, tprben távozik;

Melyhez tekint fel az utód erénye:

Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

25

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!

Nem mindenestül rejt a cenki sír;

Oszlásodat még a család siratja —

O, mert ily sebre hol van balzsamír? .

Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:

Egy nemzet gyásza nemcsak levérő:

Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,

Van élni abban hit, jog, és erő!

1860

Ha Arany János lírai költészetét behatóbban tanulmányozzuk, hamar észrevehetjük, hogy az a szeretteiért aggódó családfő, a hazája és fajtája sorsán, jövőjen tépelődő, de kétségbe^ soha nem eső magyar és a fennkölt gondolkozású, vallásos ember érzelmeit szólaltatja meg az érett férfi meggyőződésből fakadó, határozott és komoly, legtöbbször kissé elégikns hangján.

Mint már említettük, nyelvezete minden más magyar költő nyelvezeténél gazdagabb, hajlékonyabb, művészibb és legelsősorban magyarabb.

Költeményeinek alakszerűsége majdnem hibátlanul tökéletes, változatos, mindig a tartalomnak legmegfelelőbb; a mondanivalóval elválaszthatatlanul egybeforr. A Icöltészetére annyira jellemző, egyetemesen magyar és csontvelőig hamisítatlanul nemzeti jelleg még a klasszikus és a nyugat-európai versformák ritmusain keresztül is a legművészibb fokon és mindenkor marac léktál áruik' érvényesül.

Kifejeződészségét, magyar világnézetét talán leginkább “Széchenyi emlékezete" című ódája tükrözi.

A drámai költészetijén újat, eredetit nem alkotott ugyan, de fordításai Shakespeare néhány remekművét és Aristophanes vígjátékait olyan csodálatot keltő nyelvezett és verselési művészettel tolmácsolták, amilyenhez hasonlót az. egyetlen Vörösmarty Mihály kivételével — más magyar költő és műfordító sohasem tudott elérni.

Azt sem hallgathatjuk el róla, hogy prózája is valóban művészi és szerfelett gondos, minden tekintetben méltó a legigazibb magyar költőóriáshoz. Példaként legcélszerűbb Tompa Mi Irályhoz inézett és Pestről. 1861 augusztüs“25-én kelt leveléből idézni azt a részt, amely a szerkesztés nehézségeit és Az ember tragédiájá -ról szóló véleményét mondja el:

A szerkesztés, kivált az ilyen, mint az enyém, hogy folytonos kézirathiánnyal kell küzdenem, nem enged valami jóravalót hoznom létre. Hol egyik rovat nincs, hol a másik, majd főcikket, majd kritikát kell írnom, majd külföldi irodalmat teremteni elő, majd novellát fordítani, aztán a heti pletykát összeszedni, a lapot korrigálni, beküldött rossz verseket olvasni stb. — ily nyűgös állapot nem alkalmas költői productióra. Kezdtem volt egy humoristico-didacticus művet »— quasi ars poeticát — s hamarjában el is vittem néhány száz sorig, de e zaklatott külső és benső viszonyok közt abba kellett hagynom. Azonban előveszem, mihelyt lélekzethez jutok, mert szeretem a tárgyat. \

Poesisről szólván: valahára födöztem fel egy igazi talentumot. Egy kézirat van nálam: Az Ember tragédiája. Faust-féle drámai compositio, de teljesen maga lábán jár. Hatalmas gondolatokkal teljes. Első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mulat. Kár, hogy verselni nem tud jól, lyelve sem ment hibáktól. De talán még ezen íiegíthetni: a mű igen figyelemreméltó. írja egy fiatal képviselő, nevét iiajd megtudod, ha elhatározza magát költeménye kiadásába s neve nyilvánossá tételére. Mily jól esik ez örökös tnajnolás után egy kevés eredeti hang.

Folytatjuk _>