Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Bánhidy Attila: Tóni bácsi visszaemlékezik
volt Rottemek, meg kell hogy mondjam. Legalább tíz évvel előre látott a vitorlázórepülés terén. De hát annyival többe is került volna az ő gépe. Bizony sem pénzünk, sem helyiségünk nem volt. A Műegyetemtől kaptunk Bresztovszky útján egy tanársegédi szobát: I. emelet 46-os számú szobát a központi épületben. Nem sokkal volt nagyobb ennél a szobánál....volt benne villany, volt benne egy vízcsap, hogy mozsdani is lehetett és hát annyi protekciónk mégiscsak volt, hogy be tudtuk kapcsoltatni a telefont is....volt már telefonunk is ! Komoly egyesület voltunk ! Mit tudtunk csinálni a tagokkal ? Hát folyt a gépeknek a pusztítása, ugye ? De voltak azért anyagok, amiket meg tudtunk menteni, mert rájuk lehetett fogni, hogy nem repülő anyagok.... csavarok, meg ilyenek, anyák, feszítőzárak, kábelek.... Volt néhány öreg repülő műszer, mint a Robison kanalas sebességmérő, magasságmérők meg iránytűk^.... hát szóval ilyeneket begyűjtöttünk, megmentettünk. És ezeket valahova el kellet rakni. Erre kaptunk a rektortól — az öreg Rejtő volt a rektor akkor — egy helyiséget. Az 51. sz. helyiség, ami rajzterem volt akkor úgy tudom, most az is előadóterem lett. Mellette valami lépcső van és a lépcső alatti — oldalnézetben derékszögű háromszög alakú — kuckót kaptuk meg. Tízéves koromban nagyon örültem volna, ha ilyenbe lehetett volna kisházat csinálni.... hát ennek se ablaka, se semmi.... egy ajtaja azért volt és oda lehetett berakni ezeket a dolgokat. így kezdődött a MSrE élete. Sajnos az a gép, amit Rotter elkezdett, szóval amit megtervezett és elkezdett építeni, annak csak a rajza készült el. Gyönyörű szépen megcsinálta. Hát nem egészen műszakinak nézett ki a rajz, pedig harmadéves volt, meg volt az rajzolva három nézetben, de a gyengébbek kedvéért gyönyörű szépen aquarellel ki is volt színezve, éppen csak a felhők hiányoztak....de a pilóta a gép mellé volt rajzolva, igaz, hogy csak a méret érzékeltetése miatt....amint ott áll......Rotter odarajzolta magát a szokásos síbakancsban.... Amint említettem, nem volt pénzünk....pénz után kellett nézni. Az Egyesület tud adományt gyűjteni, a magánszemély nem. Itt jött elő az Egyesület szerepe az adomány kérésben. Emlékszem, akkoriban Vass József volt a népjóléti miniszter. Egyszer adott egy összeget, ami a mi szemünkben érezhetően megemelte az Egyesület vagyonát — azért nem lehetett belőle gépet építeni, mindenesetre tudtunk belőle valamit csinálni — ő meg elszámolta adományát, mit tudom én, népjóléti célra, vagy hasonlóra. Meg azután sikerült néha az arisztokratákhoz is apellálni, akik között volt aki adott is. így megkezdődhetett a konstruktív munka. Lampich Árpád tervezte ezt az Ll-et, a későbbi "Mama kedvence"-t. Akkor úgy volt, hogy vitorlázó gép lesz. Persze a kulimunkát ideadta nekem. Örülök neki: megtanultam rajta a gép súlypontjának a kiszámítását. Az a sok apró rész, amiből ki kellett számítani a súlypontot ! Ő elmondta nekem mi, hol lesz, s én kiszámítottam a részleteket. Ő nem nagyon szeretett rajzolni. Később az Egyesület az elért sikerek után anyagilag is tekintélyre tett szert és hogy úgy mondjam, most már büszkén tudott könyörögni, mert valamire hivatkozni tudott, hogy nem kidobott pénz az amit kér. Borzasztó nagy szó volt Rómának a nemzetközi rekordja — a semmiből ! A tagoknak a száma meg a neve csak jogalapot adott — mint mondtam — a pénzszerzésre. Kaptuk először ezt az engedélyt a sorsjegy árusításra. Akkor több ilyen Egyesület kapott engedélyt, pl. a Műegyetemi Segítő Egyesület is kapott engedélyt sorsjegy-akcióra, a MSrE is kapott engedélyt és majd ki fog sorsolni egy autót. Persze autónk nekünk nem volt, a sorsjegyeket pedig árulni kellett, hát az Egyesület akkor a sorsjegy akció lebonyolításával megbízta a vörös Weinbergert, aki zsidó ember volt, nagyon rendes ember, rá is fizetett szegény a dologra. Arról volt szó, hogy bizonyos százalékért ő árusítja a sorsjegyeket és mi — hogy segítsük őt az árusításban — felajánlottuk neki, hogy repülőnapokat rendezünk, amelyeken ő árusíthatja a sorsjegyeket. Közbejött, hogy éppen a miskolci repülőnapon Kaszala összetörte a kis kétfedelű gépet — a "Bohóc"-cal lapos dugóhúzóba került és nem tudta kivenni. A gép nem nagyon tört össze, a sárkányt könnyen ki lehetett javítani. A motor sem nagyon sérült, de a javítása sokkal körülményesebb volt, mert minden sérült alkatrészt újra kellett csinálni, mivel nem volt tartalék alkatrész. Erre egyes üzemeket kellett megkérni, ez mind sok időbe tellett. Később, amikor Horthy Pista műegyetemi hallgató volt, őt választottuk meg ifjúsági elnöknek, s ezen a címen kijárta, hogy — hasonlóan a poggyászbiztosításhoz a MÁV-nál — a pénztáros a vasúti jegyekre sportrepülést támogató bélyegecskéket ragaszthatott, aminek a bevétele a mienk volt. Ez melyik évben volt ? 1927-ben, vagy 1928-ban. A sorsjegyakcióról még csak azt akarom mondani, hogy úgy számítottak : majd úgy lesz megrendezve az akció hogy az a szám fog nyerni, amit nem is húztak ki. Valahogy elszámították a dolgot, s kihúzták a nyertes számot. Persze nem volt sehol az autó és akkor kisütötték, hogy az autó elégett a szállításnál, vagy próbajáratásnál és akkor pénzben kellett kifizetni a nyereményt. Kaszalának volt egy nyitott Fiat kocsija, az volt kiállítva mint a nyeremény, de persze az nem égett el. A vasútijegy-bélyegakció elég jól ment, mert a jegyváltásnál az emberek türelmetlenek. Az engedély úgy szólt, hogy "... amennyiben a vásárló hozzájárul". Azt nem nagyon kérdezték, mert kapott százalékot a pénztáros is, az csak gyorsan ragasztott, az utas meg nem nagyon figyelt oda, azzal törődött, hogy le ne ma38
