Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)

Bajtársi levelek

Családom. Ülnek (balról) : Balogh István, dr. Kesserű Istvánná, szül. Balogh Judith, dr. prof. Kesserű István, Remete Tamásné szül. Kesserű Katalin, fiával Márkkal. Állnak : Kesserű Ildikó, Kesserű Anikó és Kesserű Gábor. (Baloogh István gyűjteményéből.) nők, aki családját meglátogatni repült Budapestre, de onnan kijönni már nem tudott). így kerültem Csepreg­­re, ahol sok érdekes eseményben volt részem. Háry Tata családjával és Magyar Sándorral Csepre­­gen volt. Háry Tata gépe, a kék Focke Wulf (HA­­XBG) a tormáspusztai reptéren tárolt, ahol az én gé­peim is voltak. Kedves családi viszony alakult ki Tata családja és közöttem. Egyik reggel a körletbe menet látom Tata Adler ko­csiját Tata családjával és Magyar Sándorral mellettem elhúzni Tormáspuszta felé, mindkét részről nagy inte­getés közben. Mit sem sejtve mentem be a körletbe. Délután — ha jól emlékszem — Békássy százados jött le Csepregre jegyzőkönyv felvétele céljából. Kérdőre vont: miért engedtem meg, hogy Háry Tata és családja Magyar Sándorral elrepüljenek ? Elmondtam, hogy jó viszonyban voltam Tatával, de tervéről semmit sem tudtam. Egyébként is hogy jön ahhoz egy "műfűre", hogy a Légierők volt parancsnokának megtiltsa az elre­­pülést. Szavaim igazát belátva, a csepregi Háry-ügy be­fejezést nyert. Nem akarok sok eseményre, részletre kitérni csupán egy párat említek meg. Szilasy László színész barátom így mesélte el orosz fogság előli "meglépését" : — Nap mint nap kémleltem a helyzetet: hogy tud­nék meglógni, merre van lehetőség, lehetőleg ott, át­menni a fronton, ahol magyar alakulat van. Végre meg­érett az idő és egy baltát magamhoz véve elindultam ab­ba az irányba, ahol magyar katonaságot sejtettem. Egy­szer csak azt hallom : "Állj ! Ki vagy?" — Szilasy hadnagy — vála­szoltam. — Előre ! — jött a válasz. Előre mentem. — Nízd az anyja.....mindenit ! Tényleg Szilasy hadnagy ! — Látás­ból felismertek. így került Szilasy Csepregre, ahol első este vacsoravendégem volt. A két nappal azelőtt, a Nagykanizsai Rum- és Likőrgyárból hozott óba­rack szopogatása közben megálla­pítottuk egymásról, hogy ő a világ legjobb színésze és én vagyok a leg­jobb repülő. Ebben a hitben elfo­gyasztottunk cca. másfél liter óbarac­kot, aminek hatása akkor mutatko­zott, amikor hajnaltájban egyik árok­ból a másikba mászva jutott haza. Ezeket mind ő mesélte el, nem én költöttem. Erősen komolyodott a helyzet: az oroszok már bent voltak Sárváron. Sztalingyertyák világítása mellett te­hergépkocsikon Kőszegen át mentünk Ausztriába egész gárdámmal együtt. Indulásom előtt még hívtam Szilasy Lacit: "Itt nem le­het maradni, gyere velem !" Tutám, nem hagyhatom itt húgomat és sógo­romat — volt Laci válasza —, de megkérlek, vidd ma­gaddal két ládámat, majd valahol csak találkozunk. Nagyon kalandos utazás után (csak éjjel közleked­tünk) megérkeztünk Innsbruckba, ahol a németek elvet­ték járműveinket, felszerelésünket és magunkra hagy­tak. Az Innsbrucktól 16 kilométerre levő Rangenben vártuk meg az amerikaiak bevonulását, akik — rövid ott tartózkodás után — Tirolt átadták a franciáknak. Ez idő alatt katonáim nagy része elindult haza, családjaik felkutatására. A határra való megérkezésükkor, arra a kérdésre, hogy miért hagyták el az országot, azt vála­szolták : "Parancsnokunk pisztollyal kényszerített ben­nünket." Ezt a Debrecenben élő Békési Gábor, volt gépkocsivezetőm írta meg, s kérte ezért "elnézésemet" a többiek nevében is. Mint írta, szorult helyzetükben nem tehettek mást. Azt is megírta, hogy mint háborús bűnös vagyok nyilvántartva. innsbrucki életünkhöz vegyes emlékek fűződnek, mert élelmezésünk kulcsa, a "Lebensmittelkarte" az ab­szolút minimumot biztosította, úgy hogy feketézéssel kellett javítani a helyzeten. Első időben a francia kém­elhárító osztály parancsnokának voltam a sofőrje. Tűr­hetően gagyogtam franciául (ami anyagi helyzetemen egy kicsit javított), de beláttam, hogy ez így nem mehet tovább. Elmentem a Völks-i repülőtérre, ahol a pa­162

Next

/
Oldalképek
Tartalom