Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Tanyasi: Egy bánatos kedves emlék…
varasáért!" Deske csak kuncogott magában ott fönn és nyomban elhatározta, hogy bukófordulóval mégegyszer rácsap a mérges embert játszó jó komákra. A magas beosztású öregebb pilóták persze erősen összeráncolt homlokkal leckéztették, sőt büntették meg — nem is minden ok nélkül és nem is roszszakaratból — a fiataloknak eme kedvelt szórakozását. Pedig, ha csak néhány évvel azelőtti önmagukra gondoltak volna vissza — amikor még ők is hasonlóképpen "garázdálkodtak" kedvesük vityillója fölött — akkor lágyabb szívvel mondtak volna ítéletet az utódok fölött. Az ördög nem alszik — szokták mondani — és a szólás-mondás igazságát bizonyítandó, ezúttal is megmutatta Sátán a pusztításnak mindig örvendő, undok vigyorát. Nem a repülni tudás hiányzott Deskénél, mert remek kezű pilóta volt. Amikor bukófordulójának a csúcsára érkezett, nem gondolt arra, hogy gépe alatt most nem két könnyű kerék van, hanem két súlyos csónakúszó nehezíti azt, melyek lecsökkentették sebességét. Megcsúszott és tompa puffanást hallatva, mintegy jó kilométerre tőlünk orrával belefúródott a tó partján húzódó nádas mögötti szétfröccsenő homokba. Mindannyiunkban, kik akkor ott voltunk, meghűlt a vér. Lecövekeltünk oda, ahol éppen ültünk, vagy álltunk. Egy szó sem tudott kiférni torkunkon. Ez azonban csak egy rövid pillanatig tartott, mert észbekaptunk és autón, motorkerékpáron, két lábon rohanva vittük a segítséget. Azaz csak vittük volna, hiszen szegény Deske akkor már nem tartott igényt arra Ült csendesen, lehajtott fejjel megroppant masinájában, melyet mindennél jobban szeretett és arcán még ott ült az a mosoly, melyet alig egy kis idővel azelőtt ott fönt, utolsó bukófordulója csúcsán huncutkodva barátainak szánt. Deskéhez lihegve érkező, rajta segíteni már nem tudó barátok lehajtott fejjel állták körül a balszámyával mélyen a homokba fúródott gépet. Nem volt ott fölösleges sopánkodás, hangos szó sem, csak mély csönd és mozdulatlanság, olyan, mint minden alkalommal, amikor repülőembert búcsúztatnak társai, bízva hitük ama bizonyosságában, miszerint a jó barát elszálló lelke egy, a földi élettől alapjaiban eltérő dimenziójú világban él majd tovább. Talán különösnek tűnhet a kívülállók szemében az, hogy az ott körülállók számára nem hatott ijesztőnek az összetört gép és benne Deske látványa. Csupán egy nagyon szép foglalkozást űző ember hősies búcsúja élt bennük ott és él ma is. Ketten, Pitty barátommal, akkor még éppenhogy érettségizett kültagok, de közéjük tartozók, ültünk együtt egy zsámbékos, homokkal keveredett földhalmon, melyet a lezuhant gép vetett ki helyéből. Néztük Deske nyugodt arcát és akkor azon a drótnélküli hálózaton keresztül, mely jó barátok között működni szokott, talált utat közöttünk — idegenek számára talán bizarmak tűnő gondolat — az elhatározás, hogy a lezajlott események ellenére — vagy talán éppen azért ? — mindketten a Légierőkhöz kérjük a felvételünket. Deske szerettei nem sokkal halála után krisztusfejes kőoszlopot állíttattak a lezuhant gép helyére, mely csodával határos módon átvészelte a csaknem fél évszázadon át tartó kommunizmust és ma is ott áll, talán azért, mert abban az időben hivatalt viselt emberek közül senki sem tudta, hogy miért van az ott, hiszen csak ez volt a kőoszlopra vésve : "Szentistváni Dezső, 1943j július 13." Hat évvel később Pitty barátommal a magas parancsnokság jóvoltából — más-más alakulathoz ugyan, de — ugyanarra a reptérre kerültünk, sőt repgépeinket is közös hangárban tárolták. Ily módon megint csak együtt napoztunk és hallgattunk nagyokat — mint az jó komáknál nem ritka — nyugszékeinkben a közös hangár előtt, amiként azt annak idején Siófokon tettük. — Hányadika van ma ? — hangzott a startot adminisztráló imok kérdése. — Július 12-e — hallottuk a közelben álló katona válaszát. Akkor ismét működésbe lépett kettőnk között az a bizonyos drótnélküli üzenetközvetítő. Egyszerre néztünk egymásra és tudtuk, hogy másnap, Deske zuhanásának évfordulóján Siófokra utazunk és egy szál virágot teszünk az emlékére állított krisztusfejes kőoszlop tövébe. Azóta is múlt az idő, csaknem egy életnyi idő, annak minden szépségével és nehézségével együtt. Észre sem vettük, hogy csaknem hatvan év szaladt el Siófok óta fejünk fölött, hogy megőszültünk, hihetően becsületben, hogy arcunk megráncosodott a gondtól és kortól, hogy fokozatosan gyengültünk, gyengülünk az élet, a természet törvénye szerint, hogy abba a korba léptünk, amikor a kényszerű búcsúra kell gondolnunk. Egyszerre csak arra kellett rádöbbennem, hogy ott állok Pitty ravatalánál. A még nyitott koporsóban most már megnyugodott arccal fekvő, nem közös álmaink szerinti életet maga mögött hagyó, de kötelességét maradéktalanul teljesítő jóbarát mellett. A különös hangulatú és megvilágítású ravatalozóban, az alig hallható, inkább csak sejthető "Fliegermarsch" dallama mellett beszéltem hozzá, immár utoljára. Emlékeztettem őt fiatalkori életútunkra és arra az egész életünket meghatározó siófoki közös élményünkre. És akkor egész tisztán, szinte a maga eleven valóságában jelent meg lelki szemeim előtt az a kép, mely egy nagyon régi nyáron a Balaton vízébe mélyen belenyúló nádas mögötti, magából forróságot lehelő fövenybe fúródott törtszámyú, testében is megroppanó repülő masinát, benne Deskét, már az odaáti világ rangjához méltó, nyugalmában élő ember arcát, tekintetét, a körülötte lehajtott fejjel álló, mindenkor és mindenben együtt és egyformán érző, gondolkodó barátokat ábrázolta Akkor, a jelenlévőkkel nem törődve — akaratlanul ugyan — megállítottam magamban és körülöttem az időt. Egy-két percig egy szót sem szóltam, csak néztem az elém táruló képet és Pitty nyugodt arcát. Ez az egy-két perc csak kettőnké volt: Pittyé és az enyém. Aztán visszataláltam a jelenbe és ismét hangos szóval tettem Ígéretet barátomnak a gyászszertartáson résztvett tanuk előtt: — Két év múlva, 1994. július 13-án, a hatvanadik évfordulón, ellátogatok a krisztusfejes kőoszlophoz Siófokra abban a biztos tudatban, hogy a Te lelked is ott lesz valahol körülöttem. De ha ezt a napot én sem érném meg — hiszen nem vagyunk már mai gyerekek —, az se baj, mert akkor ketten együtt látogatunk oda, s akkor már bennünket, hármunkat : Téged, Deskét és engem, nem választhat el többé senki. 226 Tanyasi
