Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Irányi Pál: Sóstótól Pockingig
Veszprém, 1944 nyara. Balról a harmadik a Szerző, mellette Hemmert László hadnagy és Raposa Zoltán őrmester. (Szerző gyűjteményéből.) nagyobb lelkesedéssel és kissé túlméretezett önbizalommal vonult be az akkor már nagy hírnévre és tekintélyre szert tett PUMA osztályhoz. A fenti tényezőkkel magyarázható túl sok "egyéni akció" bizony sokszor elkerülhető gyászos következményekre és személyi veszteségekre vezetett. 1944 július 8-án vezette Heppes őrnagy utoljára az osztályt, mivel parancsot kapott először egy második osztály, majd egy ezred felállítására. E július 8-i bevetés alkalmával folyt le Budapest felett a magyarországi légtér legnagyobb csatája. Az amerikaiak a szokásos nagy számban, több hullámban — kb. 500 bombázó- és 500 vadászgép — a Duna felett délről repültek Budapest felé. Mi 40 géppel Győr felett találkoztunk 100 német rombolóval és 60 német vadásszal. Győrtől aztán a németekkel együtt (mi a rombolóktól jobbra és azoknál magasabban) repültünk kelet-délkeleti irányban Budapest felé. Sajnos, a németekkel nem volt közös rádiófrekvenciánk, így e remek nagy kötelék — 200 gép — központi vezetése illuzórikus volt, ami végeredményben súlyos veszteségeket okozott. A két kötelék — ellenséges és saját — Budapest fölött már egészen közel került egymáshoz, amikor szerintem — az amerikai bombázó kötelék parancsnoka a tőlük meg nem szokott nagyszámú ellenfélt látva kényszerdobást rendelt el: a bombák nagyrésze a Városligetre és a Vilma királyné út környékére esett. Bombadobás után a nagy kötelék méreteihez képest igen szűk 180°-os fordulót végzett és megkezdte a hazarepülést déli irányban. A szűk forduló azt eredményezte, hogy a bombázók a német rombolók "csövei" elé kerültek, kik óriási tűzerejűkkel egy igazi "mészárlásba" kezdtek. A felgyújtott bombázók tömegével zuhantak le. És itt kezdődött a rádióösszeköttetés nélküli köteléknél az összműködés hiányából és a mi alakulatunk elégtelen kiképzéséből eredő tragédia. A vadászok — magamat is beleértve — látván e tűzijátékot, így gondolkoztak: — No erről nem maradhatok le, hiszen elvégre én vagyok a vadász és nekem kell a bombázókat lelőni! Ezzel rázuhantunk a bombázókra és ki-ki a saját szakállára kereste ki áldozatát. Ez volt a jel a bombázókat fegyelmezetten kísérő amerikai vadászok részére, akik kötelékben végrehajtott támadásaikkal a német rombolókat úgyszólván megsemmisítették. Tudomásom szerint a 100 rombolóból csak 10 tudott sérülten hazarepülni. Ez egyúttal az utolsó rombolóbevetést is jelentette Magyarország légterében. A rombolók "elintézése" után az amúgy is számbeli fölényben lévő amerikai vadászoknak — sajnos — még bőven nyílt alkalmuk a szétszórt és egyedül hadakozó saját vadászerőknek is súlyos veszteséget okozni. Ezt a légiharcot a hadijelentések mint ragyogó sikert könyvelték el, hiszen a lelőtt amerikai gépek száma 120
