Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

v. Suttay Koppány János: Pilóta tojás

Szeretett kis Hungáriám légcsavarja már forgásban volt. Elhelyezkedtem az ülésemen. Szerelőm előreadta vállhevedereimet, becsatoltam magam, s a szabaddá vált géppel gurultam a startzászló felé. Irányba álltam és a megadott jelre elstartoltam, hogy négy iskolakor után fordulógyakorlatokat végezzek. A második iskolakor déli irányba mutató hosszú falán úgy tűnt, mintha a már jelenlévő cumulus felhők megsűrűsödtek volna. Ez a megfigyelés pillanatnyilag csak futólag érintett és nem zavart. Tovább "gyártottam" iskolaköreimet. Az ötödik iskolakor hosszú falát déli irányban meghosszabbítottam és már 400 m magasan voltam. Az esőfelhők kissé magasabban helyezkedtek el, a horizont még tisztán mutatkozott, bár tőlem távolabb, nyugatról mintha egy komor cumulustorony settenkedett volna felém. Sokat ezen nem tűnődtem. "A repülés parancs, amit végre kell hajtani" — jutott eszembe Csapó Béla oktatóm utasítása. Csináltam egy bal emelkedő 90°-os fordulót, abból kivettem kis masinámat, majd csináltam egy 90‘-osat jobbra. A horizont még bíztatóan látszott. Most hirtelen egy "tenyérnyi" pára sietve futott velem szemben. Az érdekes látvány előttem újdonság volt. Mintha valami arculütne szellelmkezével . .. Alig vettem tudtul a sértő mozdulatot, okozója már tovább is tűnt. Tetszett nekem ! Egy újabb cumulus foszlány — már nagyobb, mint az első — incselkedett velem, bár kissé távolabb suhant el masinám mellett. Ismét egy emelkedő forduló, melynek befejeztével déli irányban repülök. Zavarmentes a látkép, de csupán rövid ideig. Egy óvatlan pillanatban, hirtelen egy hatalmas szürke tömeg ömlött rám : az esőfelhő ! Hol ritkább, hol sűrűbb tömegének fantasztikus figurái ölelték át gépemet. Néha-néha még a gép szárnyvégét sem láttam. Ez a természeti csoda bilincsbe vert. Döbbenten vettem tudomásul, hogy nincs horizont s ezzel megszűnt repülésem támpontja. A kétségbeesés hulláma futott át rajtam. Éreztem : mind jobban és jobban kerülök fogságába egy általam ismeretlen hatalomnak. Cselekedeteim parancsot osztó mozdulatait gépem figyelmen kívül hagyta. Nem tudom milyen sokáig lehettem ilyen szorult helyzetben. A pillanatok is végtelenségnek tűntek. Nem éreztem, nem tudtam merre megy a gépem ! A lefelé- a felfelé-, vagy a ferde síkú repülés teljesen mindegy ! "Sebesség nélkül nincs repülés !" —jelent meg előttem a figyelmeztetés. Amit a kiképzés első napjaiban tettem, most sietve ismételtem : néztem a sebességmérőt. Látom, hogy a 60 km/óra érték alá esik a mutató. Nyomom a botot. Lassan, de nő a sebesség. Most fenekem mind jobban és jobban nyomja az ülést . . . Nyomtam, vagy húztam a botot aszerint, ahogy a sebességmérő figyelmeztetett. Nem tudtam, hogy merre vagyok. A hevederem vagy feszült, vagy lötyögött. Helyzetem kilátástalanná vált és összekuszálódott bennem minden igyekezet. Hiába vártam mást, a szürke tömeg — a felhő — még mindig fogságában tartott. Elcsüggedt akaratomat a halálfélelem váltotta fel. Az "Élet" kedveskedő emléke pergő filmkockáin mutatta be lelki szemeim előtt életem fontos mozzanatait:

Láttam magam kisgyermekként, amint nagybátyám feldob a levegőbe. Ahogy elszöktünk öcsémmel az óvodából. Az iskolai életemen túl, inaséveim nehéz napjait. Cserkésszé avatásom képeit. Maga is pilóta akar lenni Jani bá' ? — kérdezték kiscserkészeim. Az újonckiképzés Bóka Károlya, aki nem akarta soha elhinni, hogy jól akarjuk "csinyálni" az általa vezényelt gyakorlatokat. Még sok más életképet láttam. Nem tudom, mennyi ideig tartott eme filmvetítés, de nem lehetett már sok hátra az utolsó filmkockáig, melyen megjelent a figyelmeztetés : "A repülés alapja a sebesség !" Erre ösztönöm erősödött, majd gondolataim tudatossá váltak. Abbamaradt életem filmvetítése is. Most a görcsösen fogott botkormánnyal fejre nyomtam masinámat és lerántottam a gázkart. Néztem a sebességmérőt, amint megy föl a mutató. Telik az idő ! Úgy érzem, sokáig csinálom ... Lassan világosodni kezdett. Végre megjelent alattam a föld és egy piroscserepes tanya, mely felé meredeken zuhantam, de gépem már a kezemben volt. Csináltam még egy bal "tiszteletkört" a repülőtér fölött, majd leszálltam. Begurulás után jelentettem négy iskolakört és három fordulót.

— Miért nem fejezte be az egész gyakorlatot ? — kérdezte a repülésvezető.

— Mert lenyomtak a felhők — jelentettem röviden.- Rendben van — nyugtázta jelentésemet Pásthy főhadnagy.

így kell ezt csinálni te "pilóta tojás" Suttay — bíztattam magam.

Hátra arc után elmentem a startkocsi mögé és pihentem. Pedig ha tudták volna a többiek, hogy milyen kalandban volt részem . . . hogy hogy már ismertem azt is : milyen érzés a halál torkában lenni . . . bizonyára nem győztem volna kérdéseikre válaszolni. De én bölcsen hallgattam erről, nagyon sokáig.

Befejeztem az elsőfokú kiképzést. Következett a másodfok, Heinkel HD.22-es típúsú gépen. Még nem is gurultam ezzel a géppel. A Hungária, Udet és a Heinkel gépek közötti különbség szembetűnő volt. A nagyobb méretű sárkány és az erősebb motor tiszteletet parancsolt. Az öthengeres, 240 lóerős ’Titán" csillagmotor alapgázzal forgó légcsavarral várt oktatómra és rám. Gépbe ültünk — ennél a gépnél az eslő ülés volt a pilótaülés —, s a startjelző intésére gurulni kezdtem. Azonnal éreztem, hogy az elsőfokon megszokott gázadagolásra a gép jóformán nem is reagált. Mindjárt tisztában voltam azzal, hogy itt komolyabb mozdulatokra van szükség. A különbséget gurulás közben észleltem. Oktatóm most alig segített. Végül elstartoltunk és gyártani kezdtük a már ismerős iskolaköröket.

A Heinkelt nem volt nehéz megszokni, jóindulatú gépnek tűnt. Néhány balkezes dolgot is eltűrt, de a kormánymozdulatokra lustán reagált. Talán eme tulajdonsága miatt kapta becenevét, a "Tehénkét" ? De voltak, akik 'Tantikának" nevezték. Túlhúzott fordulót nem volt ajánlatos "kihegyezni" vele. Azt nem szerette, s előfordult, hogy abból lapos dugóhúzóba esett. Ha ez nem kellő magasságban történt, abból sem motorral, sem anélkül nem lehetett kikanalazni. Ilyenkor aztán elkerülhetetlen volt a földdel való összeütközés. De még ez is aránylag szerencsésen ment végbe. A dolog természetéből adódott — mint ahogy a laposdugóhúzó név is elárulja —, hogy a gép lapos szögben ért fűidet. így a benne ülőket a jól bekötött heveder legtöbb esetben megvédte a katasztrofális sérülésektől.

Szegeden akkoriban két db. Heinkel HD.22-es volt. Szakács János őrvezető az egyikkel a nyugati légtérben végzett fordulógyakorlatokat 400 m-en. A földről jól láttuk, hogy be sem fejezte egyik húzott fordulóját, mikor gépe lapos dugóhúzóba esett. Csak figyeltük : most mi lesz ? . . . Fogyott gépe alatt a magasság. Csak jött a Heinkel mindinkább lejjebb és lejjebb, szabályos köröket csinálva. Senki ne gondolja, hogy a Heinkel sietett. Ráérős nyugalommal gyártott körei mindig egyformák voltak, még a földreérés pillanatában is, amikor hatalmas porfelhő keletkezett. A látvány féltő borzalommal töltött el valamennyiünket. Futottunk a porfelhő felé, ahol az előbb még egy jókezű pilóta hiába igyekezett "jó leszállást" csinálni. János barátunkat komoly bokasérüléssel kórházba szállították. Néhány hét múlva felépült, de sánta maradt. Azért repülni továbbra is jól tudott. így az "újjászületés" megtörtént, s ezért nevet is adtunk a "gyereknek": János as., .repacsis keresztelőn a "Sánta pilóta" nevet kapta. Senki ne gondolja, hogy ezek után minden csupa símán ment. Mire Szakács János felgyógyult, a Heinkelt is kijavították, s ott ált startkészen a vonalon. Nem sokkal később történt, hogy Kottra Mihály hadnagy fordulógyakorlatokat végzett a másik Heinkellel, hasonló magasságban. Ugyanúgy járt, mint Szakács János : ő is lapos dugóhúzóba esett, amiből a gépet nem tudta kivenni. A hevederek megvédték, de az arcán megsérült. A balesetkivizsgáló bizottság nem állapított meg sem pi-90