Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Levelek a szerkesztőhöz
ш8$^МNoтшшшш>ттжтщт2^^ш%жттщю^штшшрш8Щ ■лива;;«.. • у г 1 Tisztelt Szerkesztő Uram ! Szeged, 1991 Karácsony hava. Köszönettel vettem kézhez a Magyar Szárnyak új, igen tartalmas évkönyvét. E könyv felidézi bennem — többnyire csak hírből ismert — hős elődeim és példaképeim önfeláldozó tetteit, a magyar repülés alaposan szervezett felépítését és az akkori viszonyoknak megfelelő műszaki ellátottságot. Az Ön és az Ön által vezetett szerkesztőbizottság munkájához Isten áldását kérem. Kívánok Önnek és Önön keresztül minden magyar repülő bajtársnak kellemes karácsonyi ünnepeket és sikeres újévet. Tisztelettel Vinczi Károly Salzburg, 1991. december 12-én. Sok köszönettel kaptam meg a Magyar Szárnyak idei, eddiginél is nagyszerűbb számát. Különösen ha elképzelem, hogy mondhatni teljesen egyedül a Te munkád ... Nagyon elszomorított Braun Lőrinc halálának a híre. Utolsó montreali vacsoránknál még mellettem ült — és most elhagyott bennünket ez a pazar bajtárs és légiharcaink páratlan lövésze Itt el kell mondanom utolsó "vallomását" : A délvidéki hadjárat során az ujvcrbáci hídnál csak egy (pontosan két) zubo-szerű rácsapással tudtuk megmenteni bőrünket a jugoszláv légvédelem tüze elől. Lőrinc most az asztalnál : "Emlékszel ? Az üteg eszeveszetten tüzelt ránk. Mi sem akartuk olcsóbban adni és amikor meredeken felhúztad a Junkers 86-ost, izgalmamban ellőttem a bal vezérsíkot. Még a budaörsi leszállás előtt megígérted, hogy a jelentést úgy adod le : a jugoszláv légvédelem tépte meg gépünket . . . Azóta is hálás vagyok Neked ezért!" Kelemen Antal Budapest, 1992. január 10-én. Már évek óta rebesgették, hogy szerveznek egy, a Szovjetunióba irányuló, közelebbről a Don-i áttörés színhelyére Osztrogoszk, Korotojak és más kisebb településekre irányuló utat, amire jelentkezni lehet. Az idén kora nyáron meg is valósult az utazás, térképekkel, adatokkal és egy szép kopjafával indult útnak anya, gyermek, feleség, hogy megkeresse a régi katonasírokat. Nyári szabadságomat — mint mindig — Visegrádon töltöttem. Barátnőm lakik Visegrád mellet, Dunabogdányban és átlátogattam hozzá, ö mesélte a következőket: A csoport semmit sem talált, a régi katonatemetőket felszántották, beépítették. Végül az egyik községben az asszonyok megmutattak egy kis halmot ahová összegyűjtötték innen-onnan a csontokat, majd elégették. Ebből a hamuból hozott haza a csoport és én is kaptam belőle egy kis orvosságosüvegre valót. Hazamentem Visegrádra és elmélkedtem, hogy mit is csináljak ezzel a kis hamuval ? Majd leballagtam a Dunapartra. Sütött a nap. Előttem folydogált ezüstösen a víz és én beleszórtam a hamvakat, a magyar katonák hamvait a magyar Dunába. Mit is tehettem mást ?! Közben elméláztam magamban, hogy mire volt ez jó, ez a sok-3 sok szenvedés, gyász és fájdalom ? És egyáltalán mit kerestünk ott és hogy mit is változott azóta a világ, a politika, a földrajz. No ne gondolja, hogy én született pacifista vagyok, csak — sajnos — túl kicsik és védtelenek vagyunk. Most is itt csücsül ez a szegény kis ország, összehúzva magát a gyűlölet és az ellenségeskedés középpontjában. Kígyót-békát kiabálnak ránk, igyekszünk mindent kivédeni és közben mind szegényebbek és reményvesztettebbek leszünk. Vagy csak ki kell mindent bőjtölnünk ? Ki tudja . . . Most is ámulattal töltött el az 1991 évi Magyar Szárnyak gazdag mondanivalója és okos kivitelezése. Azt hiszem nincs a világon még egy ilyen összetartó, önzetlen bajtársi, vagy bármilyen közösség, mint a mi volt repülőinké. Mindig újabbak és újabbak jelentkeznek szólásra, akik nem felejtették el a múltat és még van mondanivalójuk egymásnak. Köszönjük újra a "Szárnyakat”. özv. Szalay Antalné (özv. Szalay Antalné úrasszony Szalay Antal repülő százados özvegye. Szalay Antal bajtársunk mint a Hadiakadémiára felvételt nyert és tapasztalatszerzésre a keleti hadszíntérre kiküldött tiszt, 1942. nyarán Korotojak környékén gépkocsijával aknára futott és hősi halált halt. Szerkesztő.) Pécs, 1991. december 4-én. Hálásan köszönöm a Magyar Szárnyak, részemre küldött, 1991-es évkönyvét. Nagy érdeklődéssel olvastam szerkesztői beszámolódat, amely összegezi önzetlen, fáradságos munkádat. Tudom, hogy e néhány sorban tömörített beszámoló sok törődést, szeretetet és álmatlan éjszakát takar. Ezek a sorok nekünk, itthon élőknek felbecsülhetetlen értéket jelentenek és erőt adnak a további küzdelemhez, melyre most igen nagy szükségünk lesz. Különösen nagy örömmel olvastam, hogy Múzeumunk végre méltó helyre kerülhet. Fogadjuk, hogy hagyományainkat, értékeinket megőrizzük ! Köszönjük önzetlen munkádat és ezúton kívánok Neked és kedves családodnak békés, boldog ünnepeket és jó egészséget! Bajtársi öleléssel Marosújvári Géza A fenti elismerő sorokat munkatársaimra értelmezem, s feléjük — ismételt hálás köszönetemmcl — továbbítom. Nélkülük nem lenne Magyar Szárnyak. Tisztelt Szerkesztőség ! Szerkesztő Budapest, 1992. június 19-én. Barátnőm férje, dr. Nyulasi Tibor — aki ugyan orvos, de a repülés szerelmese — értesített arról, hogy a Canadában megjelenő Magyar Szárnyak 1991 évi XX. évfolyam 20. számában (a 238. oldalon) kiegészítő névsort közölnek az 1944. november 15-én avatott bajtársakról, akiknek sorsáról nem tudnak. Ezek között szerepel testvérem, Csík Pál (szül.: 1925. április 19-én). Igen röviden igyekszem értesíteni Önöket testvérem sorsáról. A háború befejeződésekor Ausztriában volt (emlékezetem sze-
