Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Papp Ferdinánd: Vigyázott rám a jó Isten

sai kegyelettel eltemették — hála nekik !

Hazatértem után felvettem a kapcsolatot családjával, akik később egy síremléket emeltettek. Azóta is_ évfordulónként ellátogatunk sírjához feleségemmel és Nagy Árpád barátommal, mi ketten még életben vagyunk.

1945 március végén fájó szívvel és sebesülten, gépkocsin léptem át az országhatárt. Repülőgépeinket követve Bécsújhelyre, majd rövid ottani tartózkodás után tovább nyugatra, a bizonytalanságba indultunk.

Sankt Pölten érintésével tovább, a Dunát követve, Passau-t elhagyva, Plattling mellett Moos községbe települtünk. Itt már újra repülhettem, de nem sokáig, mert bevonultak az amerikai csapatok. Amerikai fogságba estünk. Regensburgba vittek egy nagy fogolygyűjtö táborba, majd onnan Saal an der Donau-ba kerültem. Kilátástalan állapot volt, régi repülő társaimtól is elszakadva teltek a nehéz napok, hónapok. Nem tudom még most sem megmagyarázni, hogy miért, de iszonyatos türelmetlenség fogott el. Valahogyan változtatni kellett ezen a lélektörő bezártságon. Változtattam is, mert megszöktem a lágerből fel a hegyekbe, Regensburgtól északra húzódva minél messzebbre. Sikerült eljutnom egy német hegyi tanyára, ahol sem polgári, sem katonai mozgás nem volt. Ott is kellett maradnom egy jó darabig, mert a szabad mozgáshoz szükséges ujjlenyomatos amerikai papírom nem volt meg. Idővel — némi szerencsével — azt is beszereztem Merő véletlen folytán összeakadtam egy magyar származású amerikai repülő katonával (milyen a sors !), aki ízes magyarsággal rámköszöntött: "Jó napot!" ő segített ki a papír beszerzésében.

Immár szabadon mozoghattam. Visszautaztam Moos-ba, ahol megtudtam, hogy alakulatom egyik része Tann községbe került. Utánuk mentem és megtaláltam őket. Szemcséjükre nem estek fogságba, még zárt alakulatban éltek, csupán fegyvereiket adták le. Sőt! Az amerikai tiszteket tanították repülni Levente II-vel és Bü.l31-el. Meglepetésemre, még zsoldot is kaptam német márkában. Tájékozódtam a hazajutás felől, majd Pockingba utaztam, ahol a hazaszállítás egyik bázisa volt.

Pocking a magyaroknak egy fantasztikus központjává fejlődött ki. Összetalálkoztam évfolyamtársaimmal, volt repülő oktatóimmal. Mivel sebesült is voltam, rövid idő után besoroltak egy hazaszállító transzportba.

Salzburg-Wien-en keresztül értünk Komáromba. Itt zajlott le az igazoltatás. Szerencsénkre bennünket az amerikaiak elkísértek egészen Budapestig — ekkor már 1945 októbere volt.

Hazafelé menet vonatunk megállt a budaörsi vasútállomáson. Itt láttam meg vasutas sógoromat, feleségem bátyját. Nagy örömködés közben elmondta, hogy feleségem már dolgozik és hogy melyik vonattal szokott hazamenni a Keleti pályaudvarról. Ott vártam rá izgatottan.

Végre, ismét találkozhattam feleségemmel, aki sajnos nem kapta meg leveleimet, üzeneteimet. így aztán határtalan volt a boldogságunk, amikor a budapesti Keleti pályaudvaron viszontláttuk egymást. Közben tudomására jutott egy Légierők napiparancsa, mely közölte lelövésemet. így ő kb. öt hónapig úgy tudta, hogy hősi halált haltam. Számára igen szomorú hónapok voltak ezek, de annál nagyobb volt a viszontlátás öröme.

Leszerelésem után visszamentem a MÁV-hoz dolgozni. Újra bekapcsolódtam a sportrepülésbe. Vitorlázó, majd motoros vonalon 1948-ban oktatói vizsgát tettem Szegeden Bánhidi Antalná 1, Tóni bátyámnál.

1949 elején motoros oktatóként alkalmaztak az OMRE-nél, ahol felejthetetlen repülő bajtársakkal hozott össze a sors. Oravecz Nándor, Michna György, $zenner Jenő, Kardos Elemér, Gyulai Andor (Maris) és Ágoston József (Öcsi) volt REG VI oktatóm neveit tudom hirtelenjében felsorolni. Ezidőtájt találkoztam a — hírből már jól ismert — repülés nagytekintélyű elméjé-Rubik Ernő (balról) a szerzővel az 1989-évi Old Timer Rally-n a Farkashegyen. (Szerző gyűjteményéből.)

vei, nagyrabecsült, de mellőzött Rubik Ernővel, immáron atyai barátommal. Egy Kánya típusú új vontatógépének — Karsai Endre irányítása alatt végzett — kísérleti repüléseiben vettem részt Békéscsabán 1949 őszén. A vontatói szakszolgálati vizsgát is letettem, valamint vitorlázó vontathatói engedélyt szereztem. Ernővel később a MALEV-nél, majd repülőnapokon sűrűn találkoztunk, 1990-től pedig a Magyar Veterán Repülők Egyesületében jövünk össze.

1950 januárjában behívót kaptam a légierőkhöz, őszintén megvallom : a repülésnek örültem, de a katonaságnak nem. Botló Károly repülő osztályvezető főnököm azt ajánlotta, hogy ha egyáltalán továbbra is repülni szeretnék, el kell fogadnom a behívást. A szolnoki Kilián repülőiskolára kerültem vadászpilóta oktatónak. Az oktatói átképzés folyamán — amely Kecskeméten zajlott le — repültem a tragikus sorsú Tóth Lajossal (Drumival) és sok más régi repülő bajtársammal.

1951-ben át akartak helyezni a csatarepülökhöz — az Il-10-esekhez —, ami nekem sehogyan sem tetszett. Már valami meggondolatlan lépésen meditáltam, de atyai jóbarátom Kablay Lajos — akkor még százados — megoldotta nagy gondomat, áthelyeztetett magához, a szállító századhoz. Milyen a repülő sors ! Itt átképeztek a kétmotoros Li-2 típusra — és megtört a vadászvarázslat. A továbbiakban e típus volt pályám meghatározója.

Ezidőtájt repültünk Tobak Tiborral (Cica) egy "Swarcz" — engedély nélküli — légteret. A katonai elhárítok ez ügyben kerestek, de a sors "lekeresztezte" őket. Ez után a repülés után eltört a lábam. Azonnal Budapestre vittek és nyomban átutaltak a budai polgári sportkórházba műtétre, Kresz főorvoshoz. így a tisztelt katonai elhárítás hogy-hogy nem, elvesztette nyomomat — szerencsémre. (Ezt később, kb. 1965-ben, az az elhárító mondta el nekem, aki le akart tartóztatni.)

Amint felépültem — kb. fél év múlva —, nyomban áthelyeztek a budaörsi Szállító Századhoz. Itt mindenfajta időjárási, vakrepülési, ejtőernyős dobási, kötelékrepülési, célvontatási, stb. feladatokat repültem. A nagy, kétmotoros géppel a kötelék minden helyzetét repültem, nagy-nagy odaadással. Itt a "csúcs" 1953-ban alakult ki : egy 27 gépből álló kötelék harmadik rajának jobb kísérőjeként repültem több alkalommal.

Budaörsön egy ízben kaptam egy igen különleges és érdekes feladatot. Egy filmhez kellett légifelvételeket készíteni, földközeltől felfelé, minden magasságban. Aero-45-ös típussal repültem. Mozgási területem az egész Dunántúlra szólt. Ez valami fe-251