Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Papp Ferdinánd: Vigyázott rám a jó Isten

tem ! Légiriadó volt, de a tüzérség elfelejtette kitenni számomra a riadójelet. Dugóhúzóba ejtett géppel forogtam lefelé és a fű alatt iszkoltam haza Mátyásföldre.

Egy vasárnapi futárpilótai ügyeletem alatt unalmamban gombázni mentem a repülőtérre. A felhőalap úgy 6-800 m lehetett. Gépzúgásra lettem figyelmes. Felnéztem. Éppen akkor bukott ki egy kétmotoros gép a felhőből és már szórta is bombáit. Meglepetésemben ösztönösen elkezdtem rohanni a gép haladásával ellenkező irányban. A bombák a repülőtér melletti temetőben robbantak. Hirtelen elszégyelltem magam : mit is tanultam a bomba röppályájáról ? Ha felettem old, akkor már nincs vész.

A háborús események kapcsán áttelepültünk, rövid időre Budaörsre, majd Devecser mellé, Tüskevárra. Itt repüléseink mind nehezebbé váltak. Egyre erősödött az amerikai és az orosz légifölény. Innen indultam 1944. december 25-én a budapesti Vérmezőre, majd december 26-án indultam vissza, de Csolnok községnél gépemet lelőtték.

1944. december 25-én utasítást kaptam Bánfalvy Ottó századostól, a m. kir. honvéd Fővezérségi Futárrepülő század parancsnokától, hogy Tüskevárról repüljek egy Levente II típusú géppel a körülzárt Budapestre. Feladatom az volt, hogy a Vérmezőn rekedt két gépünknek pótalkatrészt vigyek.

Utam odafelé símán ment. A leszállás már nehezebb volt, mert az igen párás levegő a látást erősen zavarta. A városmajori templom tornyát éppen csak hogy el tudtam kerülni, majd egy nagy csúsztatással szerencsésen földet értem. Bajtársaim örömmel fogadtak : Jenik Győző főhadnagy pilóta, Nagy Árpád őrmester hajózó távirász, Starcz József tartalékos tizedes pilóta, valamint Nagy István őrmester és Szabolcs Alajos szakaszvezető szerelők.

Ha már Budapesten voltam, elindultam ifjú feleségemhez Rákoscsabára. Úgy határoztunk, hogy másnap, december 26-án hajnalban elviszem magammal őt is repülőgépen a Dunántúlra. A Sors azonban közbeszólt. Felszállás előtt igen erős aknatüzet kapott a Vérmező területe. A térségen éppen keresztül haladó család telitalálatot kapott. E borzalmas tragédia láttán feleségem viszszalépett a veszélyes kalandtól — hála Istennek ! így utasom Szabolcs Alajos szakaszvezető lett.

Felszállás után a gépet a végletekig kellett húznom, hogy a krisztinatéri templom tornyát el ne üssem. A Duna fölött Szentendréig repültem, majd nyugati irányba fordultam. Csolnok község déli része felett erős orosz elhárító tüzbe kerültem és gépem találatot kapott. Azt még észleltem, hogy a jobb szárnyam felcsapódik és erős fejsérülést kaptam. Egy pillanat alatt egész életem filmszerűen lepergett előttem. Valószínű, hogy elvesztettem az eszméletemet. A repülőgép a földhöz csapódott, de úgy, hogy a gázt tudat alatt teljesen ráadtam — amit utólag állapítottam meg. így a gép hossztengelye körül forogva és előrehaladva, igen lapos szögben, a törzs jobboldalán csúszva ért földet. Óriási szerencsémre a gép nem gyulladt ki. Hogy mennyi idő múlva tértem magamhoz, azt sem akkor, sem most nem tudtam, illetve nem tudom meghatározni.

Ezután kezdődött a kálváriám. Miután magamhoz tértem, egy jó ideig delíriumos állapotba kerültem. Majd azt észleltem, hogy a jobb karom a könyökömnél eltörött, arcom a műszerfalba csapódott, a repülő-szemüveg kerete szétszabdalta az arcomat, csupa vér voltam. Csak a bal szememmel láttam valamennyit.

Az orosz katonák — akik lelőttek minket — húzhattak ki a géproncsokból. A földön fekve nyílt ki a szemem. Első gondolatom így rögződött: "Nahát ! A másvilágon is vannak orosz katonák !" A fölém hajoló katona sapkacsillagját láttam meg először és a kék égboltot mögötte. Az orosz katonák talpra állítottak és akkor láttam meg szerelő bajtársamat, aki a földön feküdt, arca szétrepedve, szintén a műszerfalba csapódhatott. Még nyöszörgő hangot adott. Ez a borzalmas kép életem végéig el fog

249

A repülő hősi halált halt Szabolcs Alajos síremléke. (Szerző gyűjteményéből.)

kísérni.

Könyörögni kezdtem az orosz tisztnek, hogy segítsenek a bajtársamon. Válasza nemleges volt. Az első vonalban vagyunk, itt nincs semmijük, amivel segíthetnének. Közben a faluból odaért egy ember, aki szlovákul beszélt és ő tolmácsolta kérésemet: adják meg a minimális segítséget sebesült bajtársamnak. A válasz igen rövid volt: "Nyet!"

A tiszt utasítására behurcoltak a falu szélső házába kihallgatásra, ahol tovább könyörögtem, hogy segítsen a bajtársamon. Tudomásomra hozta, hogy bajtársamnak már vége van. Borzasztó, leírhatatlan érzés fogott el. Később a tolmács mesélte, hogy sírva könyörögtem, katona létemre nem szégyelltem magam. Az orosz tiszt kihallgatott, irataimat, értékeimet elvette, majd egy pincébe záratott. A fronthelyzet miatt nem tudott a fogolytáborba küldeni. Ez volt a szerencsém. Itt határoztam el, hogy minden áron tennem kell valamit.

Másnap újra kihallgatásra vittek, ahol a tolmácsot kértem, hogy juttassanak el valahogy a bányászfalu orvosához. Az oroszok engedtek és elvittek hozzá. Sajnos az orvosnak már nem volt sem gyógyszere, sem felszerelése. Törött karomat is csak egy darab kéregpapírhoz tudta rögzíteni. Kértem az orvost, próbáljon meg magánál tartani, amibe az orosz tiszt nagynehezen beleegyezett, de őrséget állított mellém. Már ez is több volt a semminél.

Az őrök szép lassan minden ruhámat — még a véres ingemet is — elzabrálták. Egyedül tábori pilótaigazolványomat tudtam megmenteni. A jóságos orvos és a falusiak adtak ruhadarabokat,