Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Bajtársi levelek
léséhez. A harmadik Fogarasi — Frankhauser Imre öcsém — ejtőernyős szakaszvezető volt Pápán. Résztvett az Ipoly környéki harcokban a Szent László hadosztály kötelékében. Nyugati hadifogságba került, majd belépett az idegen légióba. Huszonöt év után — mint a becsületrend tulajdonosa — Franciaországban ment nyugdíjba, ott él öt gyermekével. A negyedik Fogarsi — Frankhauser Ferenc öcsém — szintén Sóstón kezdte motorszerelőként. Mint fiatalkorú került a Szent László hadosztályba. Szovjet fogságba esett, szerencséjére Fo?sani-ból hazazavarták. Jelenleg is motorszerelő. Az ötödik Fogarasi lovastüzér volt, ő is életben van. Ha már itt tartunk : Feleségem nővérének férje — sógorom — Nagy József pilóta törzsőrmester Ju.86-os géppel még 1941-ben látogatta az előttünk futó oroszokat. Az USA-ban él. A másik sógornőm férje Csabafi Géza pilóta, CR-32-es, később CR-42-es gépeket repült a Negró században, ö is életben van. Hát ennyit dióhéjban, amit 75 év felé tartva elmondtam, 44 éves munkaviszonyom alatt egy Feleség, egy Lány — akivel együtt kerültünk fogságba héthónapos korában —, egy fiú, három unoka. Ennyi a szerzemény. És most másik téma : Zajló életem egyik epizódja volt, hogy közös munkahelyünk volt a Kálmán ezredes úrral: ő éjjeliőr és én egy kis ügyintéző. Nemrégiben ismertem meg Kálmán Piroskát Börgöndön. Elmondta az Aero Múzeum általa dédelgetett tervét. Feilelkesedtem, hiszen a mi városunk a repülők bölcsője volt, itt igen sok szál kötődik a repüléshez. Piroska rövid idő alatt elmondta : már nem sok reménye van ahhoz, hogy a Múzeum terve megvalósuljon. Talán rosszul fogott hozzá, talán sok még a visszahúzó erő, talán a budapesti bajtársak erősebbek, vagy óvatosabbak ? Nem tudom. Tarlós Jóskával együtt voltunk újoncok, később szinte legjobb barátaim közé sorolhattam. Egy kis történet: 1942. június 14-én búcsúztatta a Magyar Király szálló előtt a frontra indulókat Székesfehérvár városa, katonai paprancsnokságok, stb. Az indulók között én is ott voltam. Ott volt menyasszonyjelöltem is, akivel jövőre ötvenedik házassági évfordulónkat fogjuk ünnepelni. Hát nem lehetett derűs a képem, mikor Jóska odaszólt: — Ne izgulj János ! Ha lelőnek a ruszkik, majd én elveszem az Icukát! Hm. derűs szavak voltak. Hogyan is daloltuk ? "Ha repülő halált halok, többé nem láttok engem .. ." stb. Most azzal zárom soraimat, hogy legközelebbi hazalátogatásakor talán baráti kézfogásra is lesz alkalmunk. Ebben reménykedve, bajtársi öleléssel P. s.: A — i kislány hozzám írt levele : Fogarasi János 1948. február 16-án. Kedves Jancsi! Bocsásson meg a megszólításért, de igazán nem tudom, hogy hogyan szólítsam, de talán nem is ez a lényeg, mint ahogyan tényleg nem az. Már írtam néhány levelet maguknak, vagyis Józsi másik bátyjának és le is írtam egyszer már mindazt, amit tudok, de erre az egy levélre nem kaptam választ. Ezt az egy levelet elkobozhatták. Kérését teljesítve még egyszer leírom a '44-es eseményeket, nem adva semmit hozzá, csak azt írom le, amit a szemlélőktől hallottam 1944. szeptemberében a repülősök elhagyták Temerint és ki Sárvárra, ki pedig a francia idegenlégióba ment (sic.). Egyedül három katona maradt ott: Kocsis szakaszvezető, akinek menyasszonya volt ott, Dienes Béla szintén és Fogarasi (ennek az oka hosszú, majd elmondom egyszer ezt is), ök azt mondták, hogy az őrnagy engedélyével maradtak itt, hogy őrizzék az itt maradt lőszert. Később tudtam meg, hogy ez hazugság volt, csak azért mondták, hogy ne küldjék őket Sárvárra. Hol kellett már ekkor lőszert őrizni ? Sehol ! Borzalmas napjaink voltak akkor. Az oroszok lőttek át Bácsföldvárra, mindenki menekült. Bennünk Józsi tartotta a lelket, ő nem akart menni, Anyu kétszer elindította csomaggal, de visszajött. Az utolsó napokra pontosan emlékszem. Akkor már benn voltak a partizánok, be kellett adni a ruháit, a másik két katonának is. Józsi semmit se sajnált úgy, mint a puskáját, lázadozott erősen, el akarta ásni, de végül beadta. Az utolsó napokban egy kicsit kedvetlen volt és sokszor elnézett a messzeségbe. "Magát már biztos elsiratta az édesanyja !" — kötekedett vele 28-án Anya. "Hát bizony már egypár gyertyát azóta elégethetett" — felelte ő. Amíg be nem jöttek a partizánok, a zárdában aludt, utána egyik nagynénimnél, aki öreg és félt. Az utolsó két napban razzia volt (Temerin bűnös falu, résztvett az 1941-es zsablyai razziában és ezért bűnhődnie kell). Apa — mivelhogy perfektül beszél szerbül — bekerült a huszas bizottságba és Anyu nem engedte el Józsit, mert félt. Én nem törődtem semmivel, csak annak örültem, hogy Józsi ott van és Anyu végre megszerette. Mit tudtam én, hogy mi az a háború, alig voltam 15 éves, csak most tudom, mikor már elmúlt, hogy milyen nehezek voltak azok a napok. Utolsó este — október 28-án — nagyon jókedvű volt, bár kint lövöldöztek. Bort ittunk. Apu akkor mondta meg, hogy lelőttek sok embert, köztük egyik osztálytársamat is. Tarkólövést kapott. Józsi elmesélte, hogy mi a tarkólövés. Megkérdeztem tőle : "Mit szólnál, ha tarkón lőnének ?" — "Azt, hogy így se jártam még !" — válaszolta. Mondom, hogy nagyon jókedvű volt. Apa a borzalmak látása után csendes, szinte zavaros tekintetű volt. Nem aludt senki ! Éjfélkor zörögtek. "Van-e férfi a házban ?" Apát keresték őrségbe. Anyu Józsit letagadta. Hajnalban én elaludtam és csak 6-kor ébredtem, mikor hallom, hogy Dienes Béla jön. Józsit hívja, hogy menni kell ásóval, lapáttal munkára. — Gyere — mondja —, mert később gyalog fogsz menni. És ő elment, én pedig el se búcsúztam tőle, csak akkor láttam, hogy integet vissza, amikor a kocsin volt, mert odamentem az ablakhoz. A délelőtt folyamán házkutatás volt. Elvitték a telefont, rádiót, stb. Férfi nélkül maradt a falu és ezen az estén történtek a legborzasztóbb események, amit csak másnap tudtunk meg. 30-án, hétfőn Józsiékat nem vitték be kocsival Újvidékre. Minden kocsit visszahajtottak a faluvégről és az embereket felállították a templomudvarban. Egy muszos neveket szólított (nyilasokat), ezek mind kiálltak a sorból, 87 ember. Nem volt elég. — Kik voltak katonák ? Semmi felelet — káromkodás. — Hát senki se volt katona ? Kiáll az emberek nagyrésze. Apa odaszól Józsinak (ő ugyanis a sor szélén állt és mindent látott): — Mondjátok, hogy nem vagytok idevalósiak. Dienes azt hitte, hogy erény a többévi katonaság és öt évet mondott három helyett. A muszos ráordított, hogy álljon ki. Mikor Józsi látta, hogy Béla és Kocsis is megy, ment utánuk. — Menni kell, hát menni kell ! — ezek voltak az utolsó szavai, amit Apa hallott — és bement Béláék után a zárda kapuján. 238
