Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Bajtársi levelek

Szombathely ... de ennek a története a sok kaland leírása miatt nagyon hosszú lenne, ezért csak röviden : Kétszer kerültünk orosz fogságba, de két óránál tovább egy gyűjtötáborban sem tartózkodtunk. Útközben négy leventét vet­tünk magunkhoz és 12 nap múlva, május 19-én este már ma­gamhoz ölelhettem kis Családomat. Kedves Dorka! Ternyei József Budapest, 1992. január 30-án. Engedd meg, hogy megköszönjem a nekem küldött Magyar Szárnyak 1991-es példányát. Nagy örömöt jelentett nekem és a sors különös játéka folytán éppen a 70-ik születésnapomra érke­zett meg. Miután — azt hiszem — utoljára 1944 kora tavaszán találkoz­tunk Budaörsön, talán érdekelni fog, hogy azóta mi történt ve­lem. Ha emlékszel, én a távolfelderítö osztály 2. (pót-) századá­nál szolgáltam Bándy Imre kapitány parancsnoklása alatt. Kínos élményem volt 1944. március 19-e, ugyanis éppen ügyeletes tiszt voltam, szerencsésen megúsztam. Az időpontokat már pontosan persze nem tudom, de úgy nyár elején kitelepültünk Szihalomra, ahol igen vidám élet folyt. Nem sokat, de azért repültünk is. Szomorú epizód volt szegény Remete Miklós, Pákozdi Pál, Bercsényi László és Horváth Jenő lezuhanása Domier Do.215-össel. Start után leállt az egyik mo­tor, szegény Mikulás vissza akart fordulni és lecsúsztak a repü­lőtér mellett. Augusztus elején visszatelepültünk Budaörsre. Rövid idő múl­tán engem elvezényeltek a Térképészeti Intézethez, ugyanis az In­tézet kapott egy Focke Wulf FW.189-est (Bel Ami). A gép Bu­daörsön tárolt és légifelvételeket kellett vele készíteni. Rendes kis alakulat volt ez a fényképező egység, szintén Horváth nevű főhadnagy megfigyelővel és egy hajózó szerelő őrmesterrel. Elő­ször Geönczy Palival repültem a gépet, ami nagyon tetszett. Né­hány hivatalos repülést is végeztünk, majd megszűnt az egész alakulat és a gépet elvitték. Ekkorra már megszűnt a távolfelderítő osztály is, a gépeket — személyzettel együtt — átrepültük Pápára. Ott álltam "megfü­­rödve" alakulat nélkül. Ahogy a helyzet romlott, úgy kezdett ki­ürülni Budaörs. November táján tisztek már csak ketten voltunk Fidy Lajossal. Mozogni könnyen tudtam, lévén kocsim honvéd­ségi rendszámtáblával és — hála Fidy Lajosnak — megfelelő pa­pírokkal ellátva. Családomat akkorra öcsém — akit augusztus 20-án avattak hadnaggyá és a vadászoknál szolgált — kitelepítette Vágfarkasd­­ra ahhoz a bizonyos Romboló Kiképző Kerethez, amiről Farkas Jenci is ír az 1991-es MSZ-ban (Emlékezzünk ... 9. old.) Vág­­farkasdon Jenciéket kellett volna átképezni Héjáról a Me.110- esre. Lajos tanácsára bementem a Légierők parancsnokságára és — úgy emlékszem — Nagy Kornél segítségével a fenti Kerethez helyeztek elsőtisztnek. Szoó Matyi volt a parancsnok és rajta kívül csak az átképzendő tisztek. Tulajdonképpen rajtam kívül többmotoros gépet senki nem repült, így Matyi nagyon örült jö­vetelemnek, ugyanis Focke Wulf FW.58-as "Weihe"-vel kellett volna kezdeni az átképzést. A szihalmihoz hasonló vidám élet folyt, bár a repülőtérnek ki­nevezett legelő talaja nagyon rossz volt. Kellemesen repülget­­tünk. 1944 december végén jött egy kitelepülési parancs a Zeltweg-i repülőtérre. Ez tulajdonképpen egy német-magyar alakulat volt egy kis német részleggel, melynek parancsnoka Serge főhadnagy — egy aránylag kellemes ember — volt és még egy tiszt, az a bizonyos Jenci által említett Fleischer műszaki tiszt, ök arány­lag gyorsan eltűntek, részben géppel, részben autókkal, majd Szoó Matyi — hátrahagyva nekem három tisztet és egy hadap­­ródőrmestert — a gépekkel szintén áttelepült. Nekem maradt egy a németek által kiállított kitelepülési parancs, három tiszt: Gá­bor öcsém, hadnagy, Nyitrai János és Gáspár Béla zászlósok, Szabó Gyula hadapródőrmester, Pál törzsőrmester — igen agilis, megbízható ember —, néhány ügyes tisztes és kb. 200 főnyi le­génység, de ami a legjobban nyomasztott, az a 82 fő hozzátar­tozó — gyerek, öreg- és fiatal asszony — volt. Közben az oro­szok közeledtek és vagon egy szál se. Különleges helyzet volt, kénytelen voltam különleges megol­dást alkalmazni, ami — mint ahogy később kiderült — nem nyerte el Keksz ezredes úr egyetértését. Az oroszok közelsége bizonyos pánik hangulatot keltett, külö­nösen a hozzátartozók körében. Ezt a hangulatot egy reggeli eli­gazítás során mondott tájékoztatásommal sikerült némileg stabi­lizálni, amiben az alakulat maximális segítséget nyújtott. Kissé naívul, komolyan vettem azt a bizonyos kitelepítési pa­rancsot, amit valami magasabb német repülő parancsnokság adott ki számunkra, még a családtagokat is névszerint felsorolva. Erre alapozva, mint jó katona, elkészítettem a szállítási terveze­tet, ahogy az a Harcászati Szabályzatban meg volt írva a "Vasúti szállítás" címszó alatt. Volt akadémiai Harcászat tanárom, Rutt­­kay vezérkari százados elájult volna a gyönyörtől, olyan szép volt. Fogtam a papírokat és beautóztam Vágsellyére a pályaudvar­parancsnokságra. Egy öreg tartalékos főhadnagy fogadott, akinek átadtam remekművemet. Azt kérdezte, hogy mit akarok azzal ? (Megjegyzem, hogy rengeteg repülő anyagom volt, gépkocsik, motorok, nagymennyiségű élelem, kávé, csokoládé és hasonló kincsek.) Közöltem vele, hogy a szállítási tervezet szerint egy 100 tengelyes szerelvényt igényiek, melyből ennyi G-kocsi, eny­­nyi platókocsi, stb. Válasza : — Meg vagy őrülve öcsém ? ! Most volt itt X tábornok úr, egy vagont kért, azt sem tudtam adni. Ki adta ezt a parancsot ? A németek — válaszoltam — itt van, nézd meg. Hát akkor adjanak vagont is — volt a végső döntés. Elbúcsúztunk és átmentem a németekhez. A különbség csak annyi volt, hogy ott egy öreg százados mondta ugyanezt, taná­csolva, hogy induljunk el gyalogmenetben. Nem tagadom, kissé elkedvetlenedtem. Hazamentem, össze­hívtam "ütőképes" tisztikaromat, előadtam a helyzetet, kértem véleményüket és közöltem, hogy én innét mindenkit elviszek, mert megígértem a már elrepült baj társainknak, ha kell autón, szekéren, gyalog, de mindenkit elviszek és senkit sem hagyok itt az oroszoknak. Persze kértem a szigorú titoktartást a pánik elke­rülése végett. Ekkor jelentkezett Gáspár zászlós — akit egyébként azért vá­lasztottam ki, mert idősebb tartalékos volt, polgári életben mér­nök és úgy hallottam, hogy nem éppen németimádó. Előadta, hogy szerez vagont. Ehhez kér egy nyílt parancsot és a kincstári Puch motorkerékpárt. — Természetesen megkapod — mondtam —, de szavadat adod, hogy ha nincs is vagon, te visszajössz. — Bízzál bennem — válaszolta —, de te viszont ígérd meg, hogy nem kérdezed, honnan szereztem vagont. Érdekes, egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy "átver". Rö­viden : Gáspár két nap múlva megjelent és közölte, hogy egye­lőre érkezik négy vagon, aminek az ára ennyi benzin, ennyi cso­koládé, stb. Persze ezt akkor előírás szerint pontosan vezettük, a gazdasági hivatal raktárából kivételeztük, még a vagonok számát is feltüntettük, majd az egész ügyletet aláírásommal láttam el, hogy mindenki fedve legyen. Gáspár folyamatosan szállította a vagonokat és én folyamato-230

Next

/
Oldalképek
Tartalom