Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Frankó Tibor: Kiszolgáltatottan - arctalanul

riilet nagyságához képest most még nem voltak olyan sokan, így a búza legnagyobb része még érintetlen volt. A két nappal azelőtt Herfordban kiosztott fehérbabfőzelék konzervet már felfaltuk, azóta semmi élelmet nem kaptunk. Éhségtől gyötörten és fáradtan latolgattuk, hogyan fogjuk tudni éjszakáinkat eltölteni, le tudunk-e feküdni a búzatáblában, hová és hogyan, mert a láger területén még egy szem fa sem volt. Szerencsére, a nagy széltől a talaj kissé felszikkadt, és így mi is hozzáláthattunk az előttünk érkezettek fekhelyeinek láttán az "ágyazáshoz".

Bunkerlakások a búzatáblában, Isten szabad ege alatt.

Hárman készítettünk közös fekhelyet magunknak egy búzatáblában. Már elindulásunk óta együtt baktattunk, így érthetően kicsit közelebb kerültünk egymáshoz : Demény Ali, Gál Jóska — akit Góbénak becéztünk erdélyi származása miatt — és én. A fekhelyünk részére kiszemelt területen kihúzkodtuk az összes búzát és a széliránnyal szemben sűrűn körbe "ültettük". Ez az őszi vetésű búza akkor már bizony kb. 40 cm magas volt, s két oldalról felkupacolva komoly védelmet nyújtott a hideg és nyirkos szél ellen. A három oldalról így körülzárt fekhelyünkre szorosan egymás mellé feküdtünk. A kimerültségtől nagyon mélyen elalhattunk, mert a fölöttünk átvonuló hajnali zivatarra csak későn ébredtünk fel. Nem az eső kopogása vert fel bennünket, hanem arra ébredtünk, hogy sáros vízben fekszünk ! Köpenyünk, zubbonyunk, nadrágunk átázva, és a fehérnemű kellemetlenül hidegen tapadt ránk. Nem valami kellemes ébresztő, mindjárt az első éjszaka után. Ráadásul mindez olyankor, amikor a napnak még nyoma sincs. Egymásra nézve káromkodtunk és keserűen röhögtünk tehetetlenségünkön. Akkor még nem gondoltuk, hogy az alánk folyt víz tócsává dagadása milyen kedvező jelenség következménye. Csak az keserített és aggasztott bennünket, hogyan fogunk megszáradni ? Szerencsére órák múlva felszakadozott a felhőzet, kisütött a nap, és ahogy kezdett az égre kúszni, úgy melegedett a levegő.

A látvány — ami most először tárult a szemünk elé — keserűen tragikus, de mégis reményt ébresztő volt: alaposan átázott ruháinkat a nap látványosan szárította ki ! A felmelegedett köpenyekből párologni kezdett a víz, s amerre csak néztünk, párától füstölgő, köpenyekbe burkolódzott emberek csoportokba verődve totyogtak a sárban. Beszélgetni nem volt kedvünk, az átázás észlelésekor már alaposan kidühöngtük magunkat. Most a napsugár melegét szívtuk magunkba és a gőzölgő láger káprázatát csodáltuk, háttérben a szögesdrótkerítéssel.

Lassan lekerült rólunk a köpeny és — az ötletesebb foglyok példáját követve — köpenyeinket mi is a szögesdrótra feszítettük száradni, hogy ruhánk és fehérneműnk közben rajtunk száradhasson. Ez bizony nem kellemes érzés. Azt hiszem, már ekkor kezdett megfogamzani bennem és ittlétünk egy hónapja alatt alapelvvé érlelődni, hogy ha majd egyszer ismét szabad leszek, nem fogok félni az esőtől, de még a bőrig ázástól sem. Nevetve fogom tűrni, csak egy a fontos : a vihar, vagy zápor elmúltával legyen módom átázott holmijaimat leverni és meleg fürdő után, száraz, tiszta pizsamában kényelmesen lefeküdni a puha ágyba ! Erre a polgároknak elméletileg mindig van módjuk, legtöbbször gyakorlatilag is. Részemről azonban kipróbálásra csak jóval később, több mint egy év elmúltával került sor először.

Egyelőre annak is örültünk, hogy ha lassan is, de délutánra már megszáradtunk. Közben a fekhelyünkön összegyűlt tócsa vizét csajkatetővel kimeregettük és fekvésre ismét alkalmassá tettük. Ez abból állt, hogy a kimert víz után visszamaradt lucskos sarat is eltávolítottuk. Óriási szerencsénk, hogy a talaj szinte teljes mértékben agyag volt, legalábbis nagyon agyagos. A víz így nem hatolt a talaj alsóbb rétegeibe, csak a felső részt áztatta, azt

is kis mértékben. Elég volt tehát csak ezt a felső vékony réteget eltávolítani — az eső mennyiségétől függően 3-5 cm-t —, hogy ismét rá tudjunk feküdni. A talaj földnedves volt ugyan, de ruháinkat gyakorlatilag nem szennyezte. A felső réteg eltávolítására legalkalmasabbnak az evőkanál bizonyult. A talajba vájt kanál húzásakor a felületén nedves anyag úgy pörgött, kunkorodott, mint a gyaluforgács. Időnk volt bőven a nedves réteg gondos felkaparására, mert a fekhelynek — ha nem akartunk lucsokban feküdni — "száraznak" kellett lennie. Azt hiszem, ezeket a műveleteket mindhárman élvezettel csináltuk, hiszen ez egyben elfoglaltságot is jelentett kényszerű egyhangúságunkban.

A felszedett vizet, latyakot és agyagréteget fekhelyünk köré meregettük, illetve raktuk, ami kettős előnnyel is járt. Fekhelyünk széleit emelve egyrészt a hamarosan megfonnyadt és kiszáradt búzát pótolta a hideg szél ellen, másrészt nem engedte a kimert és a más helyről összegyűlt víz behatolását.

Miért mesélem ezt ilyen részletesen, mindjárt büderichi tartózkodásunk első napjait ismertetve ? Mert ezeket a műveleteket minden nap — nem tévedés ! — meg kellett ismételnünk. A terület ugyanis — mint rövidesen tapasztaltuk — olyan különleges klímával rendelkezett, mely minden nap tartogatott számunkra egy kiadós záport. Az első napokban ezt még hideg széllel kisért hó és havaseső is tarkította, többször is. Ismétlődő egyhangúságában csak időtartama és erőssége jelentett változást. Az 5-10 perces záportól az 1-2 órás áztató esőig minden előfordult. Ebből a szempontból teljesen közömbös volt számunkra, mert csak a kimeregetett víz mennyisége változott. A nedves réteg "szárazra" kaparását az eső mennyiségétől függetlenül minden esetben ugyanúgy el kellett végezni. Rövidesen rájöttünk, hogy ha fekhelyünket enyhén lejtősre képezzük és kissé körülárkoljuk, akkor az éjszakai aláázás veszélye sokkal kisebb. Az árkokat az egyik sarokba mélyített gödörbe vezettük. így, ha nem is ébredtünk fel az esőre, a víz nem alánk, hanem a vízgyűjtőbe folyt. A gödör megkönnyítette a víz kimeregetését is.

Fekhelyünk a mindennapos eső nyomainak eltávolítása miatt egyre mélyült, partoldala pedig a kimert agyagtól egyre magasodott. A széltől így teljes védelemben részesültünk, fekhelyünk viszont bunkerré alakult át, melynek mélysége egyhavi ott-tartózkodásunk alatt az eredeti szinthez képest kb. másfél m-t mélyült. A végén a feltöltődött partoldalaktól a bunkerből ki sem látszottunk. Külön lépcsőt kellett csinálni, hogy közlekedni tudjunk.

Nemcsak mi készítettünk "lakó-bunkert" magunknak, hanem kivétel nélkül mindenki. A bunker nagysága, formája az összeállt csoport létszámától és egyéni igényektől függött. Azok például, akik nem rendelkeztek megfelelő meleg ruházattal — ilyenek szép számmal voltak a németek között — bunkerük aljából oldal-alagútat fúrtak, mert abban jobban védve voltak a hideg ellen és az esőtől is oltalmazva voltak. Sajnos, ilyen alagutak beomlása több emberéletet is követelt.

Ezeknek a bunkereknek a tömege jellemezte az egész lágert, melynek hullámosán kiemelkedő peremén emberek szárították átázott köpenyeiket, vagy jobb esetben csendesen beszélgettek. Ezek a bunker-peremek voltak a társalgók, ahová száraz napszakokon kiülve nemcsak egymással, hanem szomszédainkkal, az arra járókkal, vagy távolabbi bunkerekből érkező látogatókkal beszélgettünk.

A mindennapos esőzés mellett egy másik jellegzetessége is volt ennek a vidéknek : az esőt követően rövid időn belül kisütött a nap. Éjszaka az esőt oly tiszta égbolt követte, melyen a csillagok mint bársonyra terített gyémántok ragyogtak. Szépségükben ily hosszan elmerengeni talán csak nekünk, hadifoglyoknak adatott meg vigaszul egyéb keserűségekért.

Bunkerünk alapterületét rövidesen bővíteni kellett 2.5 m x 2 m-re. Hozzánk társult ugyanis egyik szomszédos bunkerből Na-200