Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Frankó Tibor: Kiszolgáltatottan - arctalanul
KISZOLGÁLTATOTTAN — ARCTALANUL A Repülő Akadémia utolsó évfolyama hadifogságban. írta : Frankó Tibor E számunkban "Két év a 'Paradicsomban'" címmel Ferenczy Zoltán bajtársunk a Szovejtúnióban végigszenvedett hadifogságáról számol be. E cikk szerzője, Frankó Tibor bajtársunk a nyugati Szövetségesek egyik hadifogolytáborában eltöltött idejére emlékezik vissza. Míg azonban Ferenczy bajtársunk két éves fogságáról beszél, addig Frankó bajtársunk csupán néhány hétről számol be. Kéziratához csatolt kísérőlevelében ezt írja : "Két nap alatt készült el kézírással a mellékelt anyag közel nyolcvan százaléka, s meglepve vettem észre, hogy ez csak tizenkéthavi fogságunk első hónapjának gyorsan papírra vetett része ! Hol van még a további 11 hónap, esetleges értékelés, a fogság következményei — mert azok is voltak —, néhányunk utóélete röviden, stb.? Egy kicsit megijedtem a várható terjedelemtől. Azóta is bizonytalan vagyok, hogy ilyen formában leközölhető-e ez a MSZ-ban ? És a folytatással mi lesz ? Igaz, lendületbe jöttem kicsit, de ez azért kevés ! Biztosítani kell rá az időt, ami időbeosztásom átrendezésével talán megoldható. Mindenesetre megpróbálom!" Frankó bajtársunk fenti gondolataival kapcsolatban úgy vélem, hogy a volt m. kir. honvéd Légierők történetéhez a háborúvégi hadifogság, a hadifoglyok sorsa, élete is szorosan hozzátartozik, azt is dokumentálni kell. Ezért a szerző valóban terjedelmes és igen részletes kéziratát igyekszem oly kevés csonkítással leközölni, amennyire ezt lapunk oldalterjedelme megszabja. Az 1989-es MSZ 143-ik oldalán kezdődőleg Imrey Ödön bajtársunk tollábból "Pasli domoj és a dokument" címmel olvashattunk már egy nagyszerű visszaemlékezést a szovjetúnióbeli hadifogolyéletről. Ez a munka, valamint Ferenczy Zoltán bajtársunk cikke szépen kiegészíti és teljessé teszi a győztes hatalmak második világháború utáni hadifogolypolitikájának és a hadifoglyokkal való bánásmódjának dokumentálását. Átadom a szót a szerzőnek. Szerkesztő A Magyar Szárnyak 1991 évi 20. számában "Tangermündei capriccio" címen ismertettem a "vitéz nagybányai Horthy István m. kir. honvéd Repülő Akadémia" utolsó évfolyamának vázlatosan rövid történetét, majd a fogságbaesés előtti négynapos kalandos út viszontagságait. A történet a tangermündei templomban fejeződött be 1945. április 28-án. BÜDERICH Stoli hagyatéka. A négynapi gyaloglástól kimerült társaság összetörtén, fáradtan ébredt a templom padjai közt. Az amerikaiak nem késlekedtek, hadifogolyként továbbszállítottak bennünket. Mindenki öszszeszedte személyes dolgait, kiegészítette a sekrestyéből és a pincéből előkerült cukorral, zsírral és a templom előterében felhalmozott polgári ruhaneműkből továbbvitelre célszerűnek ítélt holmikkal. Én két pár csizmára való talpbőrt gyömöszöltem oldalzsákomba. Volt, aki kiváló állapotban lévő női cipőt, ruhaneműt vitt magával. Mindkét oldalzsákom nagyon ki volt tömve. Nem csoda, hiszen a legszükségesebb személyes holmijaim mellett magamhoz vettem Stoli — Stolte János akadémikustársam holmijait is, amit még Gatowban szelektáltam a rám bízott oldalzsákból. Vajon mi lett Stolival ? És egyáltalán hogyan is történhetett, hogy nélkülünk startoltak el ? Minden nap — olykor naponta többször is — megelevenedik előttem, amint mondja : . . . "Légy szíves, vidd vissza a holmimat, én is megyek utánatok." Hogyan is volt ? Túl voltunk már április közepén, hallani lehetett a front közeledtét, igaz, egyelőre csak a távolból, de ágyúztak szakadatlanul. Nagy volt körülöttünk a nyüzsgés, fiatal német srácok gyakorlatoztak valami különlegesen komoly arckifejezéssel. Öntudatosan hintáztatták vállukon a páncélöklöt, hiszen legtöbbjüket elsősorban erre kívánták felhasználni : megállítani az előretörő szovjet harckocsikat. És mi még mindig "típusgyakorlatainkat" gyakoroltuk, illetve ennek ürügyén a gyakorlótéren őrszemek fedezete mellett kilátástalan helyzetünkről elmélkedtünk. Hogy a háborút elvesztettük, s rövidesen vége lesz, az mindenki előtt világossá vált, csak azt nem tudtuk, hogyan alakul majd a mi sorsunk ? Bevetnek-e minket is, ha igen, hol, mikor és sikerül-e azt majd egyáltalán túlélni ? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok, meditálások között jött a hír a repülőtéren őrséget adó akadémikus társainktól, hogy egy Junkers Ju.52-es feltankoltan, startra készen várakozik az egyik hangár mellett. Valószínűleg a repülőtérparancsnokság készenléti gépe kiürítés esetére. Még egy jó hír ! Ugyanott teljesít őrszolgálatot két olyan bajtársunk is, akik korábban a MALERT-nél szerelők voltak és jól ismerik a Ju.52- est. Felcsillant a remény és mindjárt a megvalósítás lehetősége is, mert Stoli vállalkozott rá, hogy elstartol a géppel és elrepül a nyugati Szövetségesek által már megszállt területre, csak legyen, aki beindítja ! A szervezkedés a legnagyobb titokban folyt, annál is inkább, mert pár nappal korábban felolvasták a német parancsnokság közleményét, mely szerint már a szökés kísérletét is halállal büntetik ! Nagy volt tehát a kockázat, de mindenki vállalta, mert szeretett volna kiszakadni, kirepülni ebből a bizonytalan, minden valószínűség szerint földi harcokba való bevetéssel kecsegtető közeljövőből, amiben már semmiképpen nem kívántunk résztvenni. Stoli volt a "nagy", a nálunk idősebb, tapasztalt repülő, aki országos hírű vitorlázórepülő létére már az alapi kiképzés előtt több motoros géptípust repült, ő szabta meg a létszámot — mint mondta —, nem akar teljes terheléssel startolni, hiszen ezt a típust még soha nem repülte. Lehettünk 10-12-en. Nem akartunk sokat várni, sürgetett az idő, nehogy a gépet elvigyék, úgy döntöttünk, hogy éjjel indulunk. Ez két nappal Gatow végleges elhagyása előtt történt, tehát 1945. április 21-én. Sok csomagot nem vihettünk, csak a legfontosabb holmikat és iratokat, egy oldalzsáknyira valót. Takaródéra már minden oda volt készítve, hogy kéznél legyen. Helyzetünket megkönnyítette, hogy pár nappal előbb a Kladow-i század is Gaíowba költözött, egy nagy terembe. Ágyaink már nem voltak, szalmát terítettünk le, melyet lepedővel takartunk. Ezen aludtunk zsúfoltan, még a széles folyosóra is jutott belőlünk. Megvártuk, amíg a körlet teljesen elcsendesedett, mély álomba merült mindenki. Mi pedig lélegzetünket visszafojtva csendben felöltöztünk és óvatosan kiosontunk. Nagy izgalommal lopakodtunk a reptérszéli erdőig, miközben dermedten figyeltük az eget. Holdtölte volt. Az erős szél kísérteties gyorsasággal hajtotta az 197
