Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Péterdi A. János: Ahogy az április 13-i légitámadást egy külső szemlélő látta
thyligeten, az ő előzetes engedélye nélkül. így tehát — üzemanyagkímélést szem előtt tartva — meglehetősen alacsony szívótérnyomással és motorfordulatszámmal, következésképpen kis sebességgel — kis magasságban "ingajáratot" repültem Vecsés és Cegléd között, miközben a Szikla Központ hullámhosszán végighallgathattam a légiharcok lefolyását, így azt a megrázó jelenetet is, mikor Boskovits Sándor százados gépét találat érte és kigyulladt. Levegőből néztem végig a ferihegyi repülőtér szőnyegbombázását is. Tudatában voltam annak, hogy az amerikai bombázókötelékek vadászkísérettel repülnek, de miután nagy magasságból vetettek, feltételeztem, hogy a vadászok is abban a magasságban tevékenykednek. Eszem ágába se jutott, hogy azok lejöhetnek földközelbe. Lefelé nézve egyszercsak két egymást követő, sebesen repülő gép árnyékát fedeztem fel. Önkéntelenül is felfelé pillantottam, arra számítván, hogy a két árnyékot vető gépet a fejem felett fogom megpillantani. Semmit sem láttam. Később rekonstruáltam a többiek elbeszéléséből és a rögzített időpontból, hogy Altoray Harry főhadnagy gépének árnyékát láttam, mögötte pedig az őt üldöző Lightning-ét, melynek pilótája le is lőtte Harryt. Csakhogy ők alattam voltak, földközelben, nem pedig felettem. Én pedig abszolút nyugalommal, egy szál lőszer nélkül lassan repülve "battyogtam", hálás célpontot nyújtva a Lightningeknek, akikről azt hittem, hogy valahol 6-7000 m magasságban védelmezik a bombázó kötelékeket. Hihetetlen szerencsénk volt! A bombatámadás befejezte után a rádió állandóan sugározta, hogy Ferihegyen leszállási tilalom van. Gondolkoztam azon, hogy hol szálljak le, de sok választásom nem maradt, ha Dóczy Lóránd alezredes utasítását be akartam tartani. Csupán Horthyliget jöhetett volna számításba, de az is alaposan össze volt bombázva. Ferihegy mellett döntöttem. Leszállás előtt elhúztam a repülőtér felett, hogy felmérjem a bombaszőnyeg fekvését, majd amellett leszálltam, jóidéig azt hittem, hogy elsőnek. Azonban a későbbi irodalomból megtudtam, hogy ezt a "címet" sokan követelik maguknak, így hát ezennel elállók ezirányú igényemtől, s csak annyit mondok, hogy bizonyosan az elsők között szálltam le. Gépemet nem messze parkoltam attól a bizonyos légvédelmi gépágyú állástól, melyről előttem Lakos Imre bajtársunk beszámolt. A RKI épületei felé haladva közvetlenül a gépágyú mellett haladtunk el, s Kecskeméti szakaszvezetővel együtt megdöbbenve néztük a löveg körül fekvő halottakat. Az egyik hangár égett, s annak közvetlenül a kapuja mellett fekvő 500 kg-os bombát húzta el néhány katona biztonságosabb távolságra Páris Gyula hadnagy irányítása alatt. Az épületek szomorú képet nyújtottak. Lassan visszaérkeztek azok is, akik autóbusszal hagyták el a repülőteret Vecsésen túlra, közöttük Pintér Károly őrmester, a gép szerelője is. — Hol a trenchcoat-om és a tábori sapkám Karcsi ? — kérdeztem öt. — Felvittem a legénységi körletbe főhadnagy úr, nehogy összegyűrődjék — válaszolta Karcsi — mindjárt lehozom. Úgy negyed óra múlva meg is jelent Karcsi a trenchcoat-tal, de sapka nélkül, mert azt nem találta meg az összebombázott épületben. A trenchcoat szitává volt lyukasztva repeszek által, becslésem szerint legalább 200 lyuk volt rajta. No de micsoda nevetséges kicsiség volt ez a sok hősi halott, sebesült és mérhetetlen anyagi kár mellett! Közben előkerült Bodó Pál százados is — akkoriban oktatópilóta a RKI-nél —, tele aggodalommal Miklós öccse iránt, aki az éjjelivadászokkal szállt fel és bevetésről nem tért vissza. Abban az időpontban még semmit sem tudtunk róla, de a nap folyamán bebizonyosodott, hogy Miklós — miután egy Lightninget lelőtt -— a túlerővel vívott légiharcban hősi halált halt. Mikor Bodó Pál látta, hogy Miklós öccse már semmiképpen nem térhet vissza Ferihegyre, mert gépének üzemideje lejárt, nekem adta Miklós tábori sapkáját, hogy legyen valami a fejemen hazamenet. Csak később tudtuk meg a szomorú valóságot Miklósról. Az április 13-i bombatámadás előtt Ferihegyen a RKI "kezelésében" rengeteg repülőgép volt összpontosítva : a "szavatossági repülés" alatt álló Me.210-esek, néhány Bf.l09-es, nagyszámú Héja, több Potez 63-as, Caudron 630-as, Bückerek, Leventék, tantermi Ju.86-osok, Áradó AR.96/A-k és B-k és még számos mástípúsú gép, amit az idők folyamán Dóczy Lóránd alezredes begyűjtött. Ezek közül sok teljes mértékben megsemmisült és sok kisebb-nagyobb sérülést szenvedett. A bombázás után jött az "eső után köpönyeg" : menteni, ami menthető, elvinni a repülhető gépeket Ferihegyről tábori repülőterekre és ott rejteni ! így került a gépek egyrésze Tápiószentmártonra, más része Várpalotára. Hogy a csapatpróbát a távolfelderítő Me.210-esekkel folytami tudjuk (a másik, földön maradt példány a bombatámadás során néhány napon belül javítható sérülést szenvedett), javasoltam Dóczy alezredesnek, hogy tároljuk azokat Szihalmon — Füzesabonytól keletre — ahol a távolfelderítő osztály szükségrepülőtere van. Ott rendelkezésre áll a gép teljes műszaki kiszolgálása is. Dóczy a javaslatot örömmel fogadta. Akkor már nem volt szükség arra, hogy ő előzőleg kipróbálja a szihalmi legelőt: vajon megfelel-e a 210-esnek. így került a két távolfelderítő Me. 210-es Szihalomra, ahonnan vitéz Németh Endre bajtársammal együt folytattuk a csapatpróbát — ha jól emlékszem — júniusjúliusig. Hogy mi lett e két gép további sorsa — bevallom —, arra már nem emlékszem. Visszatérve az április 13-i bombatámadásra és a RKI Me.210- es századának összetételére: Nem hiszem, hogy az akkori időkben lehetett volna egy jobban összeválogatott együttest kiállítani, mint ez a század. Mind megannyi gyakorlott, jókezű, tapasztalt pilóta, képzett rádiósok, akik már sok órát gyűjtöttek össze a Me.210-esen, tehát "kezükben" volt a gép. Nem vagyok 100 %-ig biztos benne, de azt hiszem, hogy fegyvereiket (eltekintve az április 12-i bevetéstől) előzőleg soha nem használták, lőgyakorlatot nem végeztek. Lehet, hogy tévedek, de úgy tudom, hogy az egyetlen Martini Albert kivételével haditapasztalattal egyikük sem rendelkezett. Legnagyobb részük "szűzen" ment a légiharcba, fegyvereit ott használta először. Szépszámú légigyőzelmük tehát ékes példája rátermettségüknek. Ugyanakkor, nagyarányú veszteségük bizonyítéka a haditapasztalat hiányának, amivel ha rendelkeztek volna, talán nagyobb megfontoltsággal és szervezettséggel bocsátkoztak volna harcba. Abban az időben más alakulatoktól odavezényelve négy haditapasztalattal rendelkező pilóta is repülte a típust, akik maguk között mintegy 300-350 ellenség feletti bevetéssel rendelkeztek. Ezeknek egyikét sem osztotta be Dóczy a kötelékbe. Az okot nem tudom. Lehet, hogy nem akarta más alakulatok emberanyagát kockára tenni, de lehet az is, hogy meg akarta mutatni mit tud a RKI. Ki tudja ? Egy kis anekdota jut eszembe a haditapasztalatról. 1943 tavaszán Dóczy — akkor még őrnagy — kint járt a fronton Charkovban, hogy átadja "Zielflug" — légi önbemérő — tapasztalatait nekünk távolfelderítőknek, amit bevetéskor jól tudunk hasznosítani. Mi az eljárást jól ismertük és használtuk is, de türelmesen végighallgattuk Dóczy minden szempontból brilliáns és logikus előadását. Az előadás végén Dóczy egy gyakorlati példát dolgozott ki : Kupjansk városa fölé kellett repülni önbemérés útján. Kupjansk vasúti gócpont akkoriban hírhedt "darázsfészek" volt, igen erős lég- és vadászvédelemmel. Dóczy szépen megoldotta a feladatot, mondván : "Ha ettől az állomástól ezt a szöget mérem, a másiktól meg emezt, akkor Kupjansk fölött vagyok." — Nem onnan tudom azt meg őrnagy úr — szólalt meg Kubicza János főhadnagy a hallgatóságból. — Hát honnan, fiam ? — ütötte fel fejét Dóczy. — Onnan, hogy először lő a légvédelmi tüzérség, s ha azt megúszom és kikerülök a hatáskörükből, akkor meg támadnak a vadászok — felelte Kubicza Jani. Ezt a találó kijelentést nagy derültség fogadta, melyben Dóczy is osztozottt. A haditapasztalat sokat segít még akkor is, ha az egyén az elméleti és műszaki felkészültség tetőfokán áll. 191 Péterdi A. János
