Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Tanyasi: Az úttörők. Prodam Guidó emlékére
Prodam Guidó emlékére Az egyén, a család, az együvé tarozó közösség és a nemzet életében is vannak — jól tudjuk, hiszen megemlékezünk róluk — nevezetes dátumok. A mi kis repülö-közösségünknek ilyen nevezetes napja, melyről most szólni kívánok, november 4-e. No, nem a szovjet hadsereg dicstelen november 4-éjére gondolok, amikor '56-ban, az akkor a legmodernebbnek számító fegyver-arzenáljával rontott neki a jóformán parittyával küzdő magyar ifjúságnak, hanem 1911. november 4-ére. Arra a borongós őszi napra, mely olyan időjárással köszöntött be, amilyenre azt szoktuk mondani, hogy még a kutyát sem szabad kizavarni az udvarra. Hideg volt, csípős szél fújt, esett a jégdarával keveredett eső, egyszóval kegyetlen idő volt azon a napon. De, milyen is az ember, ha nagyon akar valamit ? Nem érzi a hideget, az arcába csapódó jégeső könyörtelen marását, hanem megy ellene, meg nem alkuvó elszántsággal, mert csak az izgalmasan szép célt látja maga előtt. Ez az ember volt Prodam Guidó. Izgalmas célja pedig, ami hajtotta, a levegő meghódítása egy kicsi magyar kolónia által a koplalás árán megvásárolt anyagból fabrikált repülő szerkezettel. írta : Tanyasi Prodam Guidó ("A Magyar Aviatika Hőskora" c. könyv nyomán.) ütközött régi komájának, Horváth Ernő tanárnak, aki gépészmérnöki oklevelével a Horánszky utcai reálban verte a fizika tudományát a nebulók fejébe és akit ugyancsak Blériot fertőzött meg furcsa és jövőbelátó hobby-jával. A két jó barát — miután ily váratlanul egymásra lelt — nem is engedte el egymás kezét soha többé az életben. Megkezdett Rákóczi-úti sétájukat most már kettesben folytatták, mígnem a Pannónia szálló sörözőjéhez értek. Ott egy ablak melletti sarokasztalnál fogyasztott Dreher sör és szakszerűen megtömött pipa társaságában úgy belefeledkeztek a blerioti kaland megtárgyalásába, hogy észre sem vették az idő múlását és az sem jutott az eszükbe : a tanár urat a felesége, a gyógyszerész urat pedig az édesanyja és két árva gyermeke szidja otthon az ebéd újbóli és újbóli felmelegítésének szükségessége miatt. Az anyai és hitvesi szidalom azonban megérte az árát. A vasárnapi sörözést mindennapos együttlét, az együttlétet pedig a hazai repülés megalapozásának komoly terve követte. Fáradhatatlanul járták, de most már nem a belváros utcáit, hanem az azon túli vidék rétjeit, mezejeit. A párban sétálók kerete is egyre bővült . . . három, négy, majd hamarosan tizenkilenc lelkes emberből álló tekintélyes csapat Guidó bátyánk 1882. szeptember 22-én született tekintélyes gyógyszerész család gyermekeként Fiumében. A város élén abban az időben a fiumei és magyar-horvát tengerparti királyi kormányzó, Szapáry Géza gróf állott. A mi nevezetes elődünk a családi hagyományt követve gyógyszerész lett, majd — alig két év gyakorlat után — magyar leányt vezetett az oltár elé. Prodaméknak hamarosan két gyermekük született. Guidó fiuk tartalékos repülő főhadnagyként velünk szolgált a magyar királyi honvéd Légierőknél. Apjának, az idősebb Guidónak rövid, alig három évig tartó harmonikus családi élete azonban tragédiába torkollott. A ragyogóan szép fiatalaszszony váratíanul meghalt. A sokszor kegyetlen sors akaratának megváltozhatatlanságába nehezen beletörődő Guidó bátyánk figyelme — a mindenre gyógyírt hozó idő múlásával — a francia Bleriotnak abban az időben szenzációként ható repülése felé fordult. Mindig jelen lévő bánata, gondjai közé egyre gyakrabban betolakodott az az érzés, az a kívánalom — mely az embert már régóta izgatta —, mely a földtől való elszakadás, a repülés vágyában nyilatkozott meg. Persze sokakat megihletett akkortájt Blériot bravúrja : a La Manche csatorna átrepülése —, de óhajuk, követni-akarásuk, a nem könnyű feladat buktatóit látva és tapasztalva, legtöbbször csak a repülésért való lelkesedés szintjén maradt. Nem úgy Guidó bátyánk, aki csökönyös ember lévén, nem volt hajlandó megtorpanni az álmok világában, hanem igenis tenni akart és tett is. Egy vasárnap délelőtt a pesti utcákon, gondolataiba merülten, a nem látva, csak nézve bolyongó gyógyszerész csaknem nekivált belőlük. Most már szisztematikusan tudták keresni azt a semmire sem használt síma, eléggé kemény földfelületet, mely álmaik megvalósítására alkalmas lehet. Mátyásföld határában, a Rákos patak mentén találták meg azt a mezei virágokkal teleszórt füves területet, melyből az első magyar repülőtér lett. A térség egyik sarkában, ahol néhány jótékony árnyat adó fa állott, kiválasztották a legtekintélyesebbet és annak árnyékában vázolták fel a majdani, deszkából készítendő hangár, helyesebben műhely, még helyesebben második otthonuk helyét, méreteit. A megvalósításhoz szükséges költséget a nem éppen krőzusokból álló gárda tagjai a lehető legigazságosabban osztották meg egymás között. Mindenki annyit adott a közösbe, amennyit kinek-kinek a budget-je képes volt nélkülözni. A különböző mértékű adomány így nagyon is igazságosan oszlott meg közöttük, mert éppen annak különbözősége jelentett mindegyikük számára egyenlő terhet. Akkor még nem tudták és talán később sem gondoltak arra, hogy ebből a furcsa módon igazságos teherviselésből és jövendő hivatásuk szépségéből mekkora összetartó erő keletkezik majd. Ez az összetartó erő nemcsak tizenkilencük gigászi munkáját segítette, nemcsak az 6 szívüket-lelküket forrasztotta egybe, hanem egymás iránti hűségük az őket követőket, a következő generációt is megbabonázta. Az együvétartozás tudata, egymás megbecsülésének jóleső érzése, az Isten és a Haza szeretetének kötelességével együtt az utódoknak is olyannyira sajátjukévá lett, hogy sok súlyos évtizeddel később, a világ minden részébe szétszóródottan, az általános emberi gyengeségektől ugyan nem mentesen, de 147
