Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Imrey Ödön: Emlékforgácsok - alulnézetben
alatt — mint százados — az Ujvidék-i reptér parancsnoka volt. Tisztjei betelefonáltak az ottani kórház elmeosztályára, hogy küldjenek ki ápolókat, mert a parancsnokuk megbolondult. De hozzanak kényszerzubbonyt is. Hát Kenését bevitték. Igaz, hogy két nap múlva kiengedték, de azóta nem állt szóba tisztjeivel, kivéve Cimborát és Kósa gazdászati századost. Azért karakán ember lehetett. Még alezredes korában, Shvoy tábornok, a helyi dandáiparancsnok — vendégével, Mikes János szombathelyi megyéspüspökkel — meg akarta látogatni a repülőteret. Persze a kapunál nem engedték be. Hát akkor szóljanak a repülőtér parancsnokának — rendelkezett Shvoy. Kenese nemsokára meg is jelent kerékpárján, hóna alatt a nádpálcával és jelentkezett Shvoynál. Mikor a látogatók kifejezték szándékukat, Kenese a kapun lógó táblára mutatott, amelyen az állt, hogy a repülőtérre csak a Kereskedelmi Minisztérium egy bizonyos osztályának írásbeli engedélyével lehet belépni. Kérte az engedélyt. Hát az nem volt ! Akkor nagyon sajnálja, de a táblán feltüntetett rendelkezés őt is köti. Shvoy — mit tehetett ? — visszament. Jellemző, hogy nem haragudott meg. Nagyra becsülte Kenését, aki még a területi dandárparancsnokot sem engedte be a reptérre. Az iskolán aztán eljött az egyedülrepülés ideje is és már csak az I. fok befejező feladata, az 50 km-es távrepülés volt hátra, amikor elkezdődött a "magas iskola". Ez a magas iskola Kenese ötlete volt. Akkor már minden vegyesdandámak megvolt a reptere. Ezek mindegyikén egy-egy tisztet visszahagyva, a többit Szombathelyre vonták össze és egy hónapon át tartó kiképzésen elosztották őket vadász, felderítő, éjjeli-, nappali bombázó alakulatokba — gyakorolni. Külföldi vendégek is voltak. A németeket Milch ezredes vezette, ök különösen az éjjeli bombázó gyakorló repülésektől voltak elragadtatva. Otthon, Németországban, ők is beosztották tisztjeiket a légiforgalomba, de — ahogy mondták — ott az autópályák ki voltak világítva. Ott nem művészet éjjel tájékozódni. De a magyar országutak semmi támpontot nem adtak, csak valami keveset a nagyobb települések. Es itt elrepülni Mohácsig meg vissza — ez igen ! Mi, akik az iskolán voltunk, a Heppes Miklós őrnagy parancsnoksága alatt felállított iskola osztályhoz kerültünk. Ennek keretében értem meg első kényszerleszállásomat is. Szóval az utolsó iskola feladatom volt az 50 km-es távrepülés. Feladat: Szombathely-Zalaegerszeg és vissza. Előttem Kemendy Gyula (Soma) tette meg ugyanezt a távot. Utána én szálltam be ugyanabba a gépbe és elstartoltam. Nagyon élveztem a kötetlenséget. Megkerültem Zalaegerszeget és jöttem visszafelé, amikor — az egervári kastélyt elhagyva — látom ám, hogy a réteken emberek dolgoznak. Kicsit lejjebb mentem és én is intagetni kezdtem. Egyszer csak valami fürcsa érzékelés. Mi ez ? Süket csend ! Hiszen áll a légcsavarom ! A nagy integetésben alig vettem észre. Sajnos, már csak kb. 100-150 m magasan voltam. Siklásba vettem a gépet, a motort kikapcsoltam és igyekeztem az ott húzódó Nagykanizsa-Szombathely vasútvonal közelében maradni. Végül is egy fiatal, bozótos területen letettem a gépet. Jöttek a csendőrök, rájuk bíztam a gépet, a közeli bakterházból telefonon bejelentést tettem a szombathelyi vasútállomásnak, hogy legyenek szívesek értesíteni a repteret. Mire visszaértem a géphez, ott egy autóból egy társaság szállt ki és örömmel ismertem meg utasait, Boskovits Sándor (Bob) repülő főhadnagy nővéreit és társaságukat. Valahol ott lakatak a közelben és ezért igyekeztek a géphez. Meghívtak hozzájuk, amit el is fogadtam, a gépet a csendőrökre bíz-va. Boskovitséknál vártam meg a gépszállító részleget, amelynek vezetőjében örömmel üdvözöltem Mersich Adorjánt — Adát. Csak az volt a baj, hogy nem ihattam, mert akkor már érvénybe lépett a rendelet, hogy minden kényszerleszállás után vérmintát kell venni — alkoholpróba céljából. Az I. fok befejezése után ért egy meglepetés : nem a 2. századhoz kerülem HD-22-esre, hanem a 3. századhoz — Batáryhoz FCVD gépen való kiképzésre. Velem kísérletképpen kihagyatták a másodfokot. Ezzel a kihagyással is már november 19-én egyedül repültem a CVD-vel és 29-én be is fejeztem а Ш. fokot. Közben — 1935 januárjában — volt még egy nevezetes esemény : a Repülő bál. Kenese ezredes szervezte. Már egy hónappal előbb be kellett jelenteni, hogy ki kit akar meghívni, hölgyet. A meghívott hölgy mellé természetesen beosztásra került a meghívó tiszt, azon felül még egy, akinek nem volt meghívottja. A két kijelölt tiszt a bejáratnál várta a meghívottakat és az illető hölgyet a ruhatárba vezették, utána fel a bálterembe. Most jött a neheze .. .A zene hangjaira a meghívó személy elkezdte a táncot vendégével. Egy kört! Utána a második kijelölt vette át a hölgyet és folytatta vele a táncot. De közben a meghívó lázasan keresett egy el nem foglalt tisztet, akit megkért, hogy meghívott hölgyét egy kör után kérje fel — egy újabb körre. És ez így ment a suppe-ig. Hajnalban, a hölgyek távozásakor a két eredeti "meghívó" megint karját nyújtotta a hölgynek, lekísérték a ruhatárba, feladták a kabátot és elkísérték a vendéget a forgóajtóig. Elhiszem, hogy a hölgyek jól érezték magukat! A bál fővédnöke Sárvárról, Ferenc bajor királyi herceg volt. Vele volt két lánya is. Azok sem ültek le, egy percre sem ! A bál záró fénypontja a hajnali-reggeli órákban történt. A reptéren lakott egy csomó nőtlen tiszt, akiknek természetesen meg kellett jelenniük a bálon, köztük Szántó Béla — Bácsi — főhadnagy barátunknak is. Bácsi a bál után még elég tevékenynek érezte magát, egyedül kivonult a Rumi úti kocsmába, kiadta a jelszót a vendéglősnek, hogy most pedig minden betérő szekeres az 6 vendége és mindenkit meghív egy féldecire. Hát ez ment is egy darabig. Aztán Bácsi megúnta, — most pedig vendéglős, fogjon nekem két szép csirkét — adta ki rendelését. Miután számláját rendezte, — úgy ahogy volt, sötétkék egyenruhában és hóna alatt a két csirkével — elindult a kocsmából, gyalog a reptér felé. De nem számolt Kenésével ! Mert 6 kiadta a rendelkezést a szombathelyi taxisoknak, ha olyar repülőtisztet találnának, aki feltűnően viselkedik, irgalmatlanul hozzák ki a reptérre. Hát Bácsi is, hóna alatt a két csirkével, gyanútlanul vonul a Rumi útról a város központja felé, amikor mellé áll taxijával a Tauszig soffőr. — Főhadnagy úr kérem, szíveskedjék beszállni. Bácsi tiltakozott: — Ebben a friss, kellemes időben ? Majd bolond vagyok ! A következő percben a kocsi keresztben állt a járdán. — Főhadnagy úr kérem, szíveskedjék csak beszállni. Jobb lesz úgy ! Ezt néhányszor megismételték. Végül Bácsi letérdelt a taxis előtt, kezét összetette, hogy nyomatékosabban könyörögjön. Ahogy felemelte karjait, a csirkék elszabadultak és futni kezdtek, mert a lábuk nem volt megkötve. Hajrá ! Most már a taxissal ketten kergették a csirkéket. Végre az egyiket elfogták, azzal Bácsi duzzogva beszállt a taxiba, így aztán hazakerült a reptérre. Mielőtt elbúcsúznék Szombathelyről nem érdektelen beszámolni az állandó reptéri lakókról. Az "A" reptéren lakott néhány nőtlen tiszt is egy barakképületben lévő egyszobás helyiségekben. A városba csak a már kész pilóták költözhettek ki. A reptér lakói voltak még a kabalaállatok : két-három szamár, egy róka, egy sas, stb. Az emberi lakók persze unatkoztak. Megpróbáltak hát a maguk módján szórakozni. A két nagy "ugrató" Krúdy Ádám és Vághelyi cimbora volt. Már nem tudom ki indította el a kölcsönös ugratásokat ? Krúdy ötlete volt, hogy amikor Cimbora egyik este hazajött, a lakása előtti füves téren álló — egyébként nem túl magas — fára kiakasztva találta ruhásszekrénye teljes tartalmát! A fa úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa ! A visszaköltözés keserveit kinekkinek a fantáziájára bízom. 191
