Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)

Bajtársi levelek

szeptemberében a második, egyben utolsó fötiszthelyettes avatáson együtt avattak zászlóshelyettessé — nagy bánatomra a közelmúltban Szegeden szintén elhúnyt.

Az előbbiekben említett, a in. Közelfelderítő Század "új" jelvényének a fényképét is őrömmel fedeztem fel dr. Pagáts Pál írásában, a 75-ik oldalon. Egyébként ennek a jelvénynek a rajza is — ugyancsak téves adattal — belekerült az előbb említett könyvbe. Ez a jelvény azért lett olyan amilyen, mert 1940-ben már a harci tapasztalatok alapján, előírás szabályozta, hogy a harci gépekre felfestett jelvények ne legyenek nagyok és színesek, hogy légiharcban és alacsonytámadásnál ne szolgáljanak jó célpontul az ellenfélnek. Ilyen megkötések szem előtt tartásával született a fekete-fehér vonalakból kialakított századjelvény. Ennek a századjelvénynek, az akkoriban vadonat új gépeinkre — a WM 21 Sólymokra — történő felfestésében magam is részt vettem, Balogh Sándor főtörzsőrmester, hangármester "Sanyi bácsi" irányítása mellett. Saját készítésű sablonok segítségével, festékszóróval és ecsettel pingáltuk fel a jelvényeket gépeink két oldalára. Aztán büszkeségtől dagadó kebellel szemléltük a hangárok előtti startvonalra felsorakoztatott harci gépeinket és elképzeltük, amint az 1000 lóerős, dübörgő motorok hajtotta Sólymainkkal az ellenség fölé szállunk. Ez 1940-ben volt. Az ellenség fölé szállás aztán hamarosan be is következett. 1941. tavaszán Délvidéken, júliusban pedig már az orosz fronton kerültünk bevetésre, ahol szépen pingált gépeink egy része — sajnos volt amelyik személyzetével együtt — odaveszett.

Befejezésül hadd dicsekedjem még egy kicsit és hadd mondjam el, hogy az "ős" Magyar Szárnyak-nak valamikor félig-meddig én is munkatársa voltam. 1940-ben, amikor a szombathelyi III. KF-nél szolgáltam, környezetem, barátaim bíztatására beküldtem néhány repüléssel kapcsolatos, humorosnak szánt rajzomat a Magyar Számyak-hoz. Hamarosan megjött a főszerkesztő, Jánosy István 1940. november 19-én kelt — máig is őrzött — levele, amelyben írta, hogy örömmel vették rajzaimat; tudatta, hogy a decemberi számban már "jön" is egy-két rajzom és meghívott egy személyes megbeszélésre jövőbeni munkásságomat illetően. A megbeszélésre aztán 1941. tavaszán — a délvidéki és ukrajnai csaták között — sor került a Király utcai szerkesztőségben. Jánosy akkor szempontokat adott a témaválasztáshoz. Szavaira már nem emlékszem pontosan, de arra határozottan, hogy egyik rajzommal kapcsolatban kifejezésre juttatta azt az óhaját, hogy azért ne provokáljuk a nyugati szövetségeseket, mert egyszer csak eljönnek és a fejünkre dobják a bombáikat. Tragikus, kegyetlen "rendezése" a sorsnak, hogy Budapest angolszász bombázásának első áldozatai között volt Jánosy István — úgy tudom — családjával együtt. (Jánosy István valóban bombatámadásnak esett áldozatul családjával együtt, de nem az elsők között, hanem 1945. január 24-én. Szerk.) Vajon 1941. tavaszán milyen ismeretek, vagy megérzések sugallhatták intő szavait ?

Ami az én ujságrajzolói pályafutásomat illeti, a Magyar Szárnyak-ban kb. 30-35 rajzom jelent meg, aztán 1944-ben a háborús események, valamint "gyepűszállás"-ról "gyepüszállás"-ra történő vándorlásom következtében megszakadt a kapcsolatom a szerkesztőséggel. Az akkori "sűrű" események miatt a rajzolás egyébként is teljesen háttérbe szorult nálam. Úgy látszik, hogy a fegyverek egyre fokozódó ropogása közepette az én Múzsám is elhallgatott. Utolsó számycsapásaimat a Pocking-i fogolytáborban tettem meg, ahol mint grafikus tagja voltam a Pockingi Hiradó Hajnal Ferenc által vezetett szerkesztőségének. De tagja voltam az ugyancsak Hajnal Ferenc vezette Tábori Színháznak is, és mint Tonjó, a rajzoló bohóc léptem fel a színház színpadán, s próbáltam felvidítani — több-kevesebb sikerrel — csüggedt honfitársaimat. Halmozva az "állásokat", hazajövetelemig — 1945. decemberéig — a színháznál működtem mint botcsinálta díszlettervező és díszletfestő is.

Hadifogságból való hazatértemmel egyidőben rajzolói és grafikusi pályafutásom tulajdonképpen véget is ért. Itthon egy ideig esztergályosként dolgoztam a MAORT bázakerettyei üzeménél, majd 1948. őszétől 1951. tavaszáig az OMRE-nél még rövid időre visszatértem a repüléshez. Aztán az innen való eltávolításommal a repüléstől is véglegesen elszakadtam.

Ami a rajzolást illeti, soha nem tartottam magam elég tehetségesnek ahhoz, hogy profi legyek és erre alapozzam a jövőmet. Ezen a téren mindig is műkedvelőnek tartottam magam. A repülés iránti lelkesedésem, rajongásom fűtött és késztetett a repüléssel kapcsolatos humorosnak szánt rajzok készítésére, repülő századjelvények tervezésére, stb. Elsősorban — a sajnos nagyon korán elhúnyt — Martinovics Béla főhadnagy remek rajzai ihlettek, talán az ő gyenge epigonjának is tekinthetem magam.

így, amikor válaszút elé kerültem, visszatértem eredeti pályámra, a műszaki pályára. Mint műszaki rajzoló, majd gépszerkesztő, később mint gyártásfejlesztő technikus folytattam pályámat 1951-től 1988-ig, 71 éves koromig a TUNGSRAM RT-nél, ahol közvetlen főnökeim és munkatársaim védelmében nem éreztem a "volt nyugatos hivatásos repülőtiszt" bélyegének a súlyát.

Ami katonai pályafutásomat illeti, az — szerencsémre — itthon csak papíron folytatódott. Mint főtiszthelyettes, zászlóshelyettest, illetve végül zászlóst, itthon szolgálaton kívüli hivatásos tiszti állományba vettek, alhadnagyi rendfokozattal. Múltamat illetően megkaptam az előzőekben idézett "bélyeget", amelynek következtében az 1946/47-es években csak fizikai munkát vállalhattam. 1948-ban papíron nyugállományba helyeztek azzal a biztatással, hogy majd 45 éves koromban nyugdíjat is kapok. Ezek után nemsokára tartalékos tiszti állományba vettek, majd 1958-ban "ünnepélyes" keretek között — hivatkozva hadi kitüntetéseimre — lefokoztak tartalékos honvéd lövésszé. 1967-ben, 50 éves koromban, mint a néphadsereg hűséges, tartalékos honvédje, ünnepélyes keretek között megkaptam díszes "obsitomat". Hát ennyit a papíron megtett katonai pályafutásomról!

Ezzel az életrajz-részlettel be is fejezem a már-már túlzottan hosszú lére engedett levelemet.

Ismételten elnézést kérek az igen nagy késedelemért, hálásan megköszönöm megtisztelő küldeményeteket és őszinte elismeré162